Tappancs blogja

a hard night's morning

egykor kidőltem, egyik percről a másikra, kettőkor szúnyogcsípésre ébredtem alfából, mire észhez tértem, másik három helyen csípett meg a kurva - mit esznek ezek, hogy ilyen mérgesek?? -, félórát kerestem a szúnyogriasztót, meg a kenőcsöt, meg az irixet, meg a cigit, iszonyú álmaim voltak, bolond gondolataim, amiket reggelre kelvén rendre elfelejtek, a kölykök korán ébredtek, szintén hisztisek, jogosítványért kell menni, a mai pszichiáter időpontot elfeledtem a szervezésnél, még telefonálnom kell neki, hogy ne kelljen bejönni a tóról kora délután; ha belegondolok, gőzöm sincs, hogy' van az, hogy a munkában komolyabb logisztikai kurflik sem viselnek meg, egy ilyen apróság meg beeszi magát az agyamba, és utálom magam, hogy túlbonyolítom a magánéletem...

nincs baj. dolgoz. én hisztiz. hüjepicsa. verjen fejbe valaki.

Az ilyen reggeleken elönt a jéghideg rettegés.

csak fizikailag; a melegtől folyton aludnék; a fiúktól nincs egy perc nyugtom sem; csak míg dolgoztak - ez a másik legszutyokabb munka, a szórólapozás, szegényeknek -; nem férek ide a géphez levelezni, meg a netet böngészni állásajánlatok után, csak ilyenkor, és az idő szalad;

kellemes hekkez(l, sic!)és a rómain, ahova E. szoktatott oda; zene nem volt, csak jó társaság - egy kivétellel -, amit a fiúk kerestek a munkával, azt meg is ették vacsoraként; hűs szellő, a dunán motorcsónakok, a kicsi kagylót szed, mi beszélgetünk, olyan kis nyugodt volt a hangulat, repkedtek a humorzsák, pénteken folytatjuk - addigra új frizurám lesz -,

fejem teli, zsong, lelkem szintén, felületesen szemlélve tán nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok, így is érzem, de mélyben ott kavarog a várakozás, mindkettő, érdekes módon ma a hét jelentkezésemből négy szhelyre szól - eddig mind csak budapesti ajánlatok jöttek - ...holnap fürdés tóban, most nem annyira akarom, de most nemcsak én vagyok fontos...

nem tudom...nem tudom sorbaszedni...

nyaralni akarok. kettesben.

akár az ágyban is.

Különös kapcsolatom a tengerrel. Amikor még nem láttam, már vonzott. Az első találkozásunkkor olyan volt, akár álmaimban. Hosszú, fehér homokos tengerpart, habos, fehér fodrú hullámokkal, a végtelenség érzetével és hangjával. Álltam a szélén, bokáig, felhúztam a szoknyámat, és éreztem, itt vagyok. Minden utazásomkor első dolgomként köszöntem neki, lett légyen volt akár éjszaka is. Húzott magához, ám beljebb menni mégsem mertem. Tíz éven át egyszer sem úsztam benne úgy, hogy ne érezzem a lábam alatt a talajt. Barátkoztunk. Ő csábítgatott, beljebb és beljebb, én féltem. Elvittem a gyerekeket, megmutatni a csodát, s ők minden alkalommal rácsodálkoztak, hogy sós; pancsoltunk a partján, a homokban. Ambivalens érzésekkel ültem, és nem értettem, mi van benne, hisz felkavarodik a homok, langyos, s semmi érdekes ezen túl. Majd négy éve magányomban, félretéve minden konvenciót beültem egy búvár mellé, és megnéztem Őt egy szigeten, sziklák között. Ő tiszta volt, mély és sugárzó. Nem mutatott túl sokat így sem, mindössze kavicsokat, csillogó kishal-rajokat, és lusta tengeri uborkákat a mélyben. Amikor a búvár otthagyott a kis öböl tizenöt méter mély közepén, rámtört a katarzis. Halálfélelem, hiszti, sírógörcs. Egy óra múlva búvárszemüvegben, pipával a számban lebegtem a mélység fölött, hosszú órákig, és néztem a három látnivalót a mélyben.

Eltűnt az idő. Csak a csend, a sós víz, a napsütés és a lebegés. Akkor és ott tudatosult bennem ez a szerelem.

Azóta képes vagyok tíz órát is autózni akár, hogy igyak egy kávét Velence kis terén, hogy átszeljem a kanálist négyszemélyes motoroson. És amikor megérzem messziről az illatát, megérint az otthonság érzése.

Hazaérkezem. Mint minden reggel fél nyolckor.

minden sejtemet átjárja a boldogság, elképzelem, hogy ez mindennap így lesz, és sírnom kell tőle;       nézegetem a képeket, mozizok a fejemben, becsukom a szemem és magam elé képzelem a képeket, és az ízeket és hangokat, és az érintéseket;       

karaoke helyett megyek házat takarítani A.-hoz, majd fertőtleníteni, mikor kiderül, nagyon beteg az egyik macska;   művezetővé vedlek, A. élvezi, befogom a lányokat; kiteszem a macskákat a teraszra, ötpercenként fújom a kezem domesztosszal ( "Domesztosz a mi istenünk!" by A.); felmosok egyszer, majd sokszor; a házban terjeng a klórszag és a macskaszar keveréke; kupacok a mosógép előtt, csajok a teraszt mossák számtalan vödörnyi vízzel; a tatár hordát kirekesztjük barikáddal, a macskák reszketnek a kinti estében és a vizes lábuktól, a szívem szakad meg értük, de ficánka folyamatosan fosik; A. csak néz, hogy a lányok hogyan segítenek, még a depressziós kicsi is, a vendégkislány barackfára mászik sárgabarackot szedni; a barack savanyú, a kutyák mindig visszamásznak, én lekiabálom őket, a macskák lemásznak, a kutyák játszani szeretnének velük, olyan birkózósat, a méretkülönbség körülbelül százszoros, úgyhogy inkább macskaevésnek látszik; még szerencse, hogy a szomszéd elvitt már egyet közülük; éjfél után már tiszta ágyba zuhanunk, a depressziós kicsi sztrájkol, nem alszik, otthagyjuk a sötétben, fáradt sírás után bemászik az anyja mellé;

reggel ébresztem, ahogy megígértem neki hajnalban, nem lát ki a fejéből; én erőtől duzzadva főzöm a kávét, tekerem hangosra a hangerőt, az emeletről lemásznak a tegnapi kis dolgosok is; indulok a fiúkért, közben a lidliben kapjuk a telefont, hogy ledőlt a barikád, a kutyák betörtek és meghalt az egyik macska, a szomszéd eltemeti, mire A. hazaér; folytatom a tisztogatást, A. még mindig élvezi, majd el kell mennie, a depressziós kicsi sírva rohan utána, majd a kocsi után, öt utcával odébb szedem fel a kocsival, remeg, hisztizik, megnyugtatom, majd lemegyünk a tóra, ő megígéri, hogy nem szökik el, csak hadd maradjon otthon; a fiúk átússzák a tavat; majdnem, de kifáradnak így is, mire hazaesünk, a kicsi elaludt, mire kezdődik a foci, már ébren fogadja anyját; a lakás már illatozik, nekem már fáj a hátam, a derekam, a vállam, és lubickolok a jól végzett munka örömében;

a tóban hanyatt feküdtem, széttárt karokkal, a víz fenntartott, mint még soha, és napszemüvegen át bámultam az eget, vízbe merült füleimen keresztül csak valami zsongás jutott el hozzám, feltöltöttem a szemem égkékkel, és arra gondoltam, ez  a két dolog, ami felhőtlen boldoggá tesz, és feledésbe merít.

a napsütéses tenger és a Kedves szeretetének Mélye.

forróság és szúrós napsütés

jéghideg dobozos kávé

üde vidéki levegő, az erdő és a nedves föld illata, otthonság

sündisznó az út közepén, berregőn hussanó cserebogarak

tücsökzene az éjjeli sötétben, távoli vonatzakatolás, elsuhanó kamionreflektorok

búzamező-simogatás, hangyacsapat-támadás

"égigérő szerelem" és kispolc

Most jó.

Már csak egyet kell aludnom. Ha tudok. Úgy teli vagyok izgalommal, hogy még mindig nem vagyok álmos. Mint régen utazások előtt. Csak akkor könnyebb volt, mert buszon alvás, reptéri taxi, tranzitban egy konyak, aztán a levegőben már minden oké volt. Az első előtt féltem a repüléstől. Ma már vágyom rá. Olyan szabad érzés, ahogy kinézel és a felhőket látod magad alatt. A tériszonyom a semmibe hullott ilyenkor. Előtte éjszaka viszont úgy telítve voltam izgalommal, mint egy kisgyermek karácsonykor. A várakozás izgalma -s erőszakkal feledem azt a napot, nem, nem gondolhatsz rá, most gyönyörű lesz, hidd el-; bepakoltam három könyvet -újak, persze, nő vagyok és megnyugtat a vásárlás, és így egy ideig nyugiban leszek-, meg P. kiadatlan könyvét az ajánlásával, habár teli van szexszel, nem valószínű, hogy azt fogom elővenni; félig bepakoltam, a többit meglátom reggel, indulás előtt, milyen kedvem lesz.

Érdekes napom volt, T.vel vacsoráztam, illetve nem vacsoráztunk, csak ettem egy eperlevest, ahogy régen, és hallgattam őt. Erős már, sok mindent megcsinált, és érdekes érzés volt, mert semmit sem változott, és mégis rengeteget. Hiányoztam neki. És amikor a végén átölelt és elsírta magát, nem tudtam, hogyan viselkedjem. A tegnapi túlcsordulás után ismét minden be van zárva, anélkül, hogy én zártam volna be őket. Minden bajom egyszerre vittem el a doktornénihez, és beutalókra meg receptekre cseréltem őket. Félek. Ettől is. Ha még valami ilyesmi is hozzájön az eddigi kupachoz, azt már nem tudom...

A. utolsó előtti randijával beszélgetek naponta. Tegnap majdnem öngyilkos lett. Távoltartom magamtól a problémáit, mégis foglalkozom kicsit vele, addig sem kell az enyéimmel; és mesélek magamról, neki addig sem kell az övéivel. Kóros önbizalomhiánya - ismerős, mi? -, elkeseredettség, depresszió, határtalan intelligencia; érti, amit mondok, "szívemnek kedves"-ként emleget; hogyan hitessem el vele, hogy értékes, ha magammal sem tudom?

Holnap feltöltődöm, s feltöltök. Nem tudom elképzelni, milyen lesz; csak azt tudom, már a gondolatától is boldog vagyok.

Éjjelente ismét álmodom. Különös módon régi emlékek törnek elő, régi helyek, s különös módon mind gyermekkori. A régi házunkban vagyok, látom magam előtt már ébren is, álmomban bejárom az udvart, fára mászom, udvaron és kerítésen napozok. A rémesebbikekben éjszaka van, én korláton lógok gyermekként és félek valamitől, ami nem tudom, mi, de mocorog, és ijesztő. Felébredve pókként azonosítom, de tudom, hogy álmomban nem tudtam, mi az. Majd biciklizem a csatorna partján, lopva cigizek, megyek a táncklubba és büszke vagyok a magam varrta halványlila pörgős szoknyára és Laci bácsi dicséreteire, meg hogy velem mutatja be az új táncokat.

És amikor ma T.nek a nagymamámat mesélem, bár tudja, ismét kicsordulnak a könnyeim.

Mégis. Ha megkérdezed, boldog vagyok-e, azt felelem:

Igen.

Olyan volt a ma reggel, mint a gátszakadás. Bocsánatot kér érte, ám én hálás vagyok. Három napja azon kínlódtam belül, hogy csak befelé folytak a könnyeim. Megkönnyebbültem. Ráadásul már csak kettőt kell aludnom. Hozzá.

Már az is jó érzés, hogy ezt leírhatom, és senki nem olvassa. Illetéktelen. Gyűlölöm a titkolózást. Egyre követelőzőbbnek érzem magam, és még attól is félek, hogy ezt mindahányszor elmondjam, amikor eszembe jut, nehogy...

És tudom, hogy lehetek önző, de nem tudok. Ha meg igen, akkor belémhasít a szégyen.

Tudom, hogy ez a valóság, mégis félek.

Egész életemben féltem. Egész életem bizonytalanság. És amikor azt érzem, hogy most...most talán nem kell többet félnem, hisz van társam ebben az életben, semmitől, akkor úgy tör rám az elvesztésének a félelme, hogy szinte fáj...

Én azt hittem, voltam már egyszer igazán szerelmes.

Most már tudom, hogy nem.

És minden pillanatban ellent kell állnom magamnak, hogy ne aggódjak azon, amilyen vagyok.

Minden pillanatban. Amikor sírok, amikor dühös vagyok, amikor szerencsétlen vagyok, amikor nem tudom megoldani a dolgaimat, amikor úgy elrontok valamit, hogy még magam is csodálkozom rajta. Amikor én vagyok.

Amikor belenézek a tükörbe, és még mindig azt a dagadt, csúnya kislányt látom, akit folyton csúfoltak. Néha megállok egy-egy percre a tükör előtt, és megpróbálom azt látni, amit ő, amit mások. Nem túl sokszor sikerül.

Az az ember, kit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam, Én nem olyan vagyok. De Te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál. (M. Prisvin)