Töröltem máshol a naplómat.
Még nem is olyan régen. De egyszerűen muszáj kiadnom magamtól, kiadni, ezt a feszítő, meg nem magyarázható érzést.
Amire okom ugyan lenne, de nem attól van.
Most csak azt tudom, hogy végtelenül unom.
Unom ezt az egészet.
Unom, hogy nincs egy nap, amikor ne kéne megoldani valamit.
- Persze, tudom, hogy türelem és miegymás szükségeltetik, és hogy kicsit le kell engedni. De nem megy. -
Gyűlölöm, hogy nem tudok változtatni dolgokon, amikor és ahogyan akarok.
Gyűlölöm, hogy nem én irányítok.
Gyűlölöm, hogy ennyi időm van most gondolkozni.
A buta gondolatok valahogy mindig gyorsabbak, gyakoribbak és erőszakosabbak.
Ilyenkor csak egyetlen, egyetlenegy szeletkéje van az életemnek, aminek a gondolata betolakszik a megoldás elé.
És én félek magamtól. Ilyenkor.
Ilyenkor még az sem jó, ahogy a kezem tartom.
A tévéműsor sem.
Az étel sem ízlik.
Ilyenkor nem hiszem a csodát sem, ami megtörtént velem.
És úgy várom a reggelt, mint a messiást.
Hogy érezzem, hogy valóság.
És tudom, hogy nem szabadna egyetlen ponthoz kötnöm, mintha ő lenne a megváltó, mert...mert nem szabad. De pillanatnyilag nincs semmi, amibe kapaszkodhatnék, ami kellően materiális lenne ahhoz, hogy a fény lehessen az alagút végén, hogy erőt adjon a túléléshez.
Talán, ha kiírom magamból, enyhül kicsinyég. Ez a fájdalom. Aminek nincs neve.
