Különös kapcsolatom a tengerrel. Amikor még nem láttam, már vonzott. Az első találkozásunkkor olyan volt, akár álmaimban. Hosszú, fehér homokos tengerpart, habos, fehér fodrú hullámokkal, a végtelenség érzetével és hangjával. Álltam a szélén, bokáig, felhúztam a szoknyámat, és éreztem, itt vagyok. Minden utazásomkor első dolgomként köszöntem neki, lett légyen volt akár éjszaka is. Húzott magához, ám beljebb menni mégsem mertem. Tíz éven át egyszer sem úsztam benne úgy, hogy ne érezzem a lábam alatt a talajt. Barátkoztunk. Ő csábítgatott, beljebb és beljebb, én féltem. Elvittem a gyerekeket, megmutatni a csodát, s ők minden alkalommal rácsodálkoztak, hogy sós; pancsoltunk a partján, a homokban. Ambivalens érzésekkel ültem, és nem értettem, mi van benne, hisz felkavarodik a homok, langyos, s semmi érdekes ezen túl. Majd négy éve magányomban, félretéve minden konvenciót beültem egy búvár mellé, és megnéztem Őt egy szigeten, sziklák között. Ő tiszta volt, mély és sugárzó. Nem mutatott túl sokat így sem, mindössze kavicsokat, csillogó kishal-rajokat, és lusta tengeri uborkákat a mélyben. Amikor a búvár otthagyott a kis öböl tizenöt méter mély közepén, rámtört a katarzis. Halálfélelem, hiszti, sírógörcs. Egy óra múlva búvárszemüvegben, pipával a számban lebegtem a mélység fölött, hosszú órákig, és néztem a három látnivalót a mélyben.

Eltűnt az idő. Csak a csend, a sós víz, a napsütés és a lebegés. Akkor és ott tudatosult bennem ez a szerelem.

Azóta képes vagyok tíz órát is autózni akár, hogy igyak egy kávét Velence kis terén, hogy átszeljem a kanálist négyszemélyes motoroson. És amikor megérzem messziről az illatát, megérint az otthonság érzése.

Hazaérkezem. Mint minden reggel fél nyolckor.