Már csak egyet kell aludnom. Ha tudok. Úgy teli vagyok izgalommal, hogy még mindig nem vagyok álmos. Mint régen utazások előtt. Csak akkor könnyebb volt, mert buszon alvás, reptéri taxi, tranzitban egy konyak, aztán a levegőben már minden oké volt. Az első előtt féltem a repüléstől. Ma már vágyom rá. Olyan szabad érzés, ahogy kinézel és a felhőket látod magad alatt. A tériszonyom a semmibe hullott ilyenkor. Előtte éjszaka viszont úgy telítve voltam izgalommal, mint egy kisgyermek karácsonykor. A várakozás izgalma -s erőszakkal feledem azt a napot, nem, nem gondolhatsz rá, most gyönyörű lesz, hidd el-; bepakoltam három könyvet -újak, persze, nő vagyok és megnyugtat a vásárlás, és így egy ideig nyugiban leszek-, meg P. kiadatlan könyvét az ajánlásával, habár teli van szexszel, nem valószínű, hogy azt fogom elővenni; félig bepakoltam, a többit meglátom reggel, indulás előtt, milyen kedvem lesz.

Érdekes napom volt, T.vel vacsoráztam, illetve nem vacsoráztunk, csak ettem egy eperlevest, ahogy régen, és hallgattam őt. Erős már, sok mindent megcsinált, és érdekes érzés volt, mert semmit sem változott, és mégis rengeteget. Hiányoztam neki. És amikor a végén átölelt és elsírta magát, nem tudtam, hogyan viselkedjem. A tegnapi túlcsordulás után ismét minden be van zárva, anélkül, hogy én zártam volna be őket. Minden bajom egyszerre vittem el a doktornénihez, és beutalókra meg receptekre cseréltem őket. Félek. Ettől is. Ha még valami ilyesmi is hozzájön az eddigi kupachoz, azt már nem tudom...

A. utolsó előtti randijával beszélgetek naponta. Tegnap majdnem öngyilkos lett. Távoltartom magamtól a problémáit, mégis foglalkozom kicsit vele, addig sem kell az enyéimmel; és mesélek magamról, neki addig sem kell az övéivel. Kóros önbizalomhiánya - ismerős, mi? -, elkeseredettség, depresszió, határtalan intelligencia; érti, amit mondok, "szívemnek kedves"-ként emleget; hogyan hitessem el vele, hogy értékes, ha magammal sem tudom?

Holnap feltöltődöm, s feltöltök. Nem tudom elképzelni, milyen lesz; csak azt tudom, már a gondolatától is boldog vagyok.

Éjjelente ismét álmodom. Különös módon régi emlékek törnek elő, régi helyek, s különös módon mind gyermekkori. A régi házunkban vagyok, látom magam előtt már ébren is, álmomban bejárom az udvart, fára mászom, udvaron és kerítésen napozok. A rémesebbikekben éjszaka van, én korláton lógok gyermekként és félek valamitől, ami nem tudom, mi, de mocorog, és ijesztő. Felébredve pókként azonosítom, de tudom, hogy álmomban nem tudtam, mi az. Majd biciklizem a csatorna partján, lopva cigizek, megyek a táncklubba és büszke vagyok a magam varrta halványlila pörgős szoknyára és Laci bácsi dicséreteire, meg hogy velem mutatja be az új táncokat.

És amikor ma T.nek a nagymamámat mesélem, bár tudja, ismét kicsordulnak a könnyeim.

Mégis. Ha megkérdezed, boldog vagyok-e, azt felelem:

Igen.