kicsit leborult a kispolc és visszapakolta; estére kiderült, miért (is) voltam hiperérzékeny - miért, hogy mindig csak utólag jövök rá, pedig már elég régen így van, mégis napközben sosem jövök rá, mikor érzem, hogy pengeélen táncolok -; közben eltemettem egy macskát - döbbenetes, hogy mennyire vakon élünk: tudtam, hogy halott, és sokat tudok a halálról, mégis meglepetésszerűen ért, hogy merev és hideg, valahogy mintha azt vártam volna, hogy olyan kis puha és meleg lesz, mint életében, és valahogy abszurdnak tűnt, hogy a kis gödörbe beleszuszakoltam a kis testét, és rátettem a földet és még le is kellett taposni, hogy a kutyák ki ne ássák....azt hiszem, nem lennék jó temetkezési vállalkozó - az jutott eszembe, amiről Gy.vel beszéltünk a rómain egy riport kapcsán, amit nem rég láttam a tévében, egy férfi nyilatkozott, aki a feleségével túlélte a szökőárat thaiföldön - hogy mennyire az életünk része a katasztrófa, meg sem döbbenünk, ha halottakat látunk és pusztítást - és bennem a riport nézése közben ömlött szét valamiféle döbbenet, mintha ott szembesülnék vele, hogy ez valóság, mintha a híradások kapcsán kifejlődött volna bennünk valamiféle távolságtartó üzemmód, valamiféle olyan dolog, ami közömbössé tesz, hogy túléljük érzelmileg a hasonló dolgokat - és amint hallgattam a férfit, akkor ez nem működött, és borzongó lélekkel ültem lefagyva, amint megérintett esendőségünk közelsége; sokkal jobban megrázott a történetmesélése, mint bármely hidegen realista képtudósítás a halottakról -
szóval tó. fürdés és napsütés - mellesleg jól lepirultam, ami két nap alatt visszafehéredik, de még vagy egy hétig érzékeny a bőröm tőle -, gyakorlom a vízen lebegést, és magamtól eltelve konstatálom, hogy sikerül, pedig nem is tengervíz; a kicsit megtanítjuk orrbefogás nélkül víz alá menni, a nagyot lebegni, a kölykeim - "anya, én már nem is vagyok olyan vízicsibe, mint régen" - viháncolnak a vízben, A.t beleborítják a tóba búcsúzóul, ebből még egy órás pancs lesz a tó közepén, míg én kinn várom a "megmártózókat", a végén a kicsi behisztizik, vizesen csúszós hableány-testét úgy tuszkolják be a kocsiba;
én nem kímélem A.t, veszek egy szatyor csirkét, neki kell megfőzni - ronda dög vagyok, mert ugyanolyan fáradt lehet, mint én, sőt, ő dolgozott is -, mire elkészül, a nagy O napján szokásosan úgy begörcsölök, hogy nem látok tisztán a szememmel, a kanapén moccanatlanul megeszegetem - istenien főz, pont úgy, mint én, pedig ez nagy szó tőlem -, mire végzek, kidől az egyetlen helyen, amit szabadon talál, ruhástul; elsettenkedünk, és hazaérve olyan gyorsan merülök álomba, mint már nagyon régen nem,
és reggel ismét arra ébredek, hogy szeretnek és szeretek.
