Tappancs blogja

I wanna be loved by you, just you, And nobody else but you, I wanna be loved by you, alone! Boop-boop-de-boop! I wanna be kissed by you, just you, Nobody else but you, I wanna be kissed by you, alone! I couldn't aspire, To anything higher, Than, to feel the desire, To make you my own! Ba-dum-ba-dum-ba-doodly-dum-boo I wanna be loved by you, just you, And nobody else but you, I wanna be loved by you, alone! I couldn't aspire, To anything higher, Than to feel the desire, To make you my own, Ba-dum-ba-dum-ba-doodly-dum-boo! I wanna be loved by you, just you, Nobody else but you, I wanna be loved by you, ba-deedly-deedly-deedly-dum-ba-boop-bee-doop Boop-boop-a-doop!

félálomban ébredés közben filmet nézek a skizofréniáról, közben apámra gondolok. és amikor azt mondják "az apád vagyok. nem hagyom, hogy bántsanak", akkor rájövök, hogy erre vágytam egész életemben. hogy valaki ezt mondja. hogy valaki ezt tegye. nem, nem az apám. nem az anyám. már nem. - bár ők sem mondták sosem -

megállt halkan egy autó a ház mellett. kerekei alatt ropogtak kavicsok, kövek és szemét.

és én elképzeltem, amint pár perc múlva csilingel a kapucsengő. a szívem gyorsabban kezd dobogni, amint az ajtóhoz sietek. amíg jön a lifttel, elnyomom a cigarettát, megmosom a fogam. másra nem is lenne időm. félignyitott köntösömben rohannék kinyitni a rácsot, nem érdekelne sem a meztelenségem, sem a félig vizes hajam. már az előtérben belebújnék a szájába, beletúrnék a hajába, ráfonódnék, hogy minden sejtem minden sejtjével érintkezzen, ő nem értené, mit eszek az illatán, és szabódna, hogy megizzadt és én csak innám a bőréről, a nyakáról, a vállgödréből, végigsimítanám a testét, a derekán azt az ívet, amit annyira szeretek, és kapaszkodnék belé, mint akit éppen az éhenhalástól mentettek meg.

de most a telefon sem szól.

nem kishitű vagyok, hanem visszautasítási komplexumom van. komplexusom. na.

Péntek este van, a Kedves pedig hegyet mászik. én igyekszem a kisfehéret visszafogni, így jár az agyam, mint a motolla. rázom a lábam, tépem a hajam, és nem hívtam vissza Embert. remélem, már jól alszik, így nyolc után. remek ez így. kiválóan keverem -kavarom magam körül. ha nincsenek körülöttem, az a baj. ha vannak, az a baj. az Embernek kommendált leányzó egész nap állásokat keresett nekem. egy régvolt szerelemnek hitt szintén munkát keres, vele is összefogtam. közben nosztalgikusan ódákat zeng a mellemről. és én itthon ülök. és csak egyre várok.

Egyre.

update 20:40

mellesleg aggódom. túl késő van már.

akartam menni Saba ma esti koncertjére, gondoltam szólok Embernek, kísérjen el, de a palacsintázást is elaludta, és nem volt kedvem a nemet hallani, úgyhogy nekiálltam filmet nézni, és belemerültem.

így most ráfoghatom magamban arra, hogy a hülye húszéves és szellemesdzsinnes film miatt maradtam itthon.

hát mégis érdemes volt elmennem. a voltkolléganő, aki iránt távolságtartó érzelmekkel viseltettem az utóbbi időben, s meglepődve fogadtam a kávézási ötletét, meglepett. de mennyire meglepett. az volt, aki régen, akivel lehet beszélgetni, aki érdeklődik, aki jóindulatú. és ez még mindig nem elég. felajánlotta a kapcsolatait, ötleteket adott, és felajánlotta a segítségét. sőt. segít. a kávézás így elég hosszúra nyúlt, de nem éreztem. csak élveztem. hálás vagyok neki. ilyenkor kicsit érzem, mennyire bezárkóztam, és mennyire nem szabadna belőlem kiindulnom.

úgyhogy van most legalább öt új telefonszámom régvolt kollégákhoz, és pár mailcímem.

- mennyire béna is tudok lenni néha.... -

és egy telefon is sokat segít. nem old meg mindent, persze, hogy nem. de jó érdemben beszélgetni.

fél tízkor ébredek, telefon nélkül. már rosszul kezdődik.

elolvasom azt a blogot. még rosszabb.

nincs kedvem kávét inni. volt kolléganővel háromnegyed óra múlva úgyis kell. fenéért vagyok én kíváncsi rá meg a pletykákra. kezdem sejteni, hogy nem lesz ez jobb.

ma kiszórom a kukába a kicsilány papírházacskáit. úgysem engedi ide többet az anyja.

mindjárt féltizenegy. semmi. nem érzi. majd felhív valamikor, én megkérdezem, hogy van, ő megkérdezi, mit fogok ma csinálni, hát semmit, aztán puszik és ennyi. ha el is kezdem mondani, mit gondolok, mi történik velem, bennem, mintha nem érdekelné. üres. már azt sem tudom, dühös vagyok-e rá. már azt sem tudom, hogy bennem fogyott el a türelem, vagy valóban nem figyel rám.

már azt sem tudom, szeret-e, vagy csak megszokásból mondja. már csak sejtem, hogy ilyen édes lehet a szabadság íze, hogy....egyszer már megtörtént velem. többet nem akarok katalizátor lenni. és nem akarom azt érezni, hogy az elmúlt tíz hónap hiába volt. ki kéne törölnöm a közös blogunkat is, amit annyira akart. úgysem ír bele. már leveleket sem kapok. már zenéket sem kapok. már a hétvégi fűnyírás fontosabb, mint én, pedig másfél hónapja nem láttam. már nem tudom, mit jelent ez. a szavakon túl.

de legalább már szerda van.

update 10:40 -

- már meg sem néztem a közös blogot, úgy írtam le. és mégis írt bele. ma. másfél hónap után. és azt hiszem, nem értem.

megyek kávézni, bár semmi kedvem hozzá.

persze megint elolvasom azt a blogot, és összeszorul a szívem. jobban, mint eddig. és kezdek dühös is lenni.

beveszek egy fehéret is, az újból, és megpróbálok aludni.

a tegnapi palacsintaparti szerényre sikerült, mert a meghívottak a szombati pezsgőillatú éjszakában nem vették kellően komolyan. viszont gyönyörű D.t megpróbáltam kommendálni B.nek, teljesen fel volt háborodva. fél éve nem beszéltünk, másfél éve nem láttam, és mégis. az ugyan igaz, hogy mindezek ellenére a szívem egy kis csücskében van, és ez kölcsönös is, és csak nagy nehezen értette meg, hogy hiába szeret, hiába szeretem, akkor sem én vagyok, akit keres, és igenis engedtessék meg nekem, hogy igyekezzem kerítőnő lenni, hadd lássam végre boldogan. azt mondja, utálja, de én tudom, hogy a szíve mélyén érti. és amikor azt kérdi, mi újság, és kérem, hogy inkább személyesen, mert amit kavartam magam körül, az hosszú, csak annyit mond: "ahhoz te nagyon értesz" és én érzem a hangjában azt a lágyságot, és csak annyit bírok felelni, hogy most még önmagamat is túlszárnyaltam...

viszont érdekli a lány, és ennek örülök.

életem egyik legjobb szombat estéje - illetve éjszakája, mert hajnali ötig tartott -, verőcei kirándulás másnaposan, csak egy rossz ebédre futotta. viszont nagyon jó beszélgetésre. a fejemben kerek kis történet volt róla, de már az a forma kiszállt, köszönhetően a netszolgáltatónak. most már nem lenne igazi. de pezsgőztem. sokat. nem jellemző. még jó, hogy bőrkanapék voltak, és el tudtam dobni magamat. "Hóóófehér, pihepuha, pirinyó lábfejei vannak, fél éjjel ezeket markolásztam" mondta  a nő, akinek az ölébe dobtam őket.

áhh, mindegy, úgyis itt van bennem. a hétfő úgyis érdekesebb.

végre, végre, végre egy normális interjún voltam. az ajánlat fantasztikus, csak be kéne invesztálnom hat hónapot. gondolkodom. nem tudom, min, mert nem sok esély van rá, hogy egzisztenciális szempontból el tudnám fogadni. pedig utána jöhetne a dőzs, és a feladatot is rám szabták. Kedves szerzett egy nagy rossz pontot, annyit mondott mindössze, hogy fogadjam el, foglaljam el magam, és közben is kereshetek mást. ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy "ne aggódj, hisz néhány hónap múlva már úgyis együtt leszünk". - most idétlenül érzem magam, mert ezt innen fogja megtudni, mert már nincs erőm érdemben kommunikálni, hogy a kapcsolatunk a napi telefonokra korlátozódik. mióta elköltözött, egy helyben topogunk, és nem kapok semmi pluszt. hát ezért félek. nincs motivációm. mondjuk, másra sem sok. meg erőm sem. túlélő projekt van. -

a mai ac-re nem mentem el. ismét. reggel azt éreztem, hogy nem kell elmennem. az a cég, amelyik ilyen tapasztalattal és tudással, amit rólam olvashat, excel tesztet akar velem íratni, nem veszi komolyan az önéletrajzomat. vagy nem olyan pozíciót kínál, amilyet keresek. (csak azért volt lelkifurdalásom, mert pont ma reggel fogyott le végleg a telefonkártyám, és nem tudtam őket értesíteni)

szóval csütörtököt mondok. minden értelemben.

vagy pénteket. de azt nagyon.