ma ismét ereszdelahajam lesz, nem reménykedem, hogy jó lesz, akkor talán az lesz.
elhatároztam, hogy lerajzolom a házamat. hogy milyenre akarom. az apró részleteket. hogy amikor meglesz, tudjam előkapni. és meglátom, tudok-e még rajzolni.
az új énektanár után a második elhatározás.
modjuk amennyire mostanában betartom őket...ehh...
talán az a düh, mittomén, tudod, hogy kiborultam, maminak is csak mondtam, mondtam, A. nyaralni utazik, talán az, node mégiscsak annak kéne búcsúzni, aki elmegy, nemde? vagy mégis, de a türelmem fogytán, nyugtatom magam, fahéjas palacsinta, mint valami szerotonin, nem tudom, nem tudom, de ma azzal búcsúzott, hogy "legyél még rám dühös".
leszek is, ha így folytatod.
mellesleg új szerelmem van: ő.
.
update 19:25 -
szerintem bevállalnék pár palacsintát, ha sikerülne megszerezni dvd-n, angolul, magyar felirattal.
mellesleg két interjúm is lesz jövő héten. (cross the fingers, bár az előző helyről még nem jött válasz) ezekben az a jó, hogy az egyik helyre saját maguktól kerestek meg másodszor is (persze ez is ac, háromórás, hogy én azt hogy utálom....annyit csináltam már, hogy egy perc után tudom, mit várnak), a másik pedig már egyszer elutasított, de tappancsot nem könnyű lerázni, minden egyes hirdetésüket megbombáztam cv-vel (ez körülbelül öt-hat darabot is jelent). most beadták a derekukat.
szokásos csütörtök esti karaokenak indult, margitsziget, csacsa, kevesen voltak, ez nekik nem jó, nekem nagyon, alig engedtem el a mikrofont, beesett néhány furaalakvoltkolléga, de mi csak ketten mamival, nameg a mindenkitismerünkkel, ha már lúd, legyen kövér, Ő-t egyszer még megpróbáljuk, feljebb transzponálva, amúgy borzalmas volt, aznavour forgott a sírjában, viszont mulatságos, két kólától jobban megvadultam, mint mami a két mojitotól, reggel, mint másnapos, úgy ébredtem, kiszáradva, rekedten, a testem mozog, az agyam alfában, a vérnyomásom a padlón, nem való nekem már az éjszakázás, még ha nincs is másnap munka, és sürgősen tűnés új énektanárt keresni.
tíz hónapja csinálom/csináljuk ezt ilyen formában (érdekes, igazából azt sem tudjuk, mikor beszéltünk először, de tudom a napot, amikor először láttam, tudom a napot, amikor beleszerettem, és az összes többit), és ma volt a nap, amikor igazán...olyan igazán megdühödtem. a düh kiváltója mindig a tehetetlenség, hát persze hogy most is attól volt. de igenis, azt szerettem mindig is benne, hogy éreztem mennyire fontos vagyok. és bárhogy is megvan végre az első lépés, azóta kevésbé érzem. perc-szinten. az eszem hiába is tudja, de nőből vagyok. éreznem is kell. hát ma szívem szerint tányért törtem volna. néhány hete úgyis living on the edge, pont nem kell hozzá ez. leginkább magamtól félek. mint nyomtatós ló. sokáig dolgozik. nagyon sokáig. jár körbe és körbe és körbe és körbe...de ha egyszer kitör, nem állítja meg semmi és senki.
félek.
HBO-n egy film, "mi a különbség a rock és a hiphop között..?....ami a szeretet és a szerelem között"
és már rég mamihoz kéne indulnom, de csak ülök itt, és sírni ugyan nem tudok, így leszedálva, de a szívem csavarja valami./>
gleccser akarok lenni
talán a plusz adag, talán az egyórás sírás, de inkább az előbbi, és végre tizenegy órát alszom. és reggel úgy ébredek, mint a frissen mosott ruha. tisztán és illatosan. a tegnap olyan kézzelfogható jéghideg, pincenyirkos, csontig hatoló sötétség szinte érthetetlenül a semmibe foszlott. önmagam vagyok, az az önmagam, amit annyira szeretek.
Popper Péter: Kizökkent az idő fülszövege - "Bejárta szinte az egész világot, kutatva, rátalál-e olyan országra, ahol nem érzi rosszul magát" És akkor megértem, miért vonzódom hozzá oly elemi erővel évek óta.
...És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra, a domb tetejére.
Minek?
Addigra ősz lesz újra.
És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad
Hideg eső veri az árvalányhajat.
És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver,
És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel,
És kihullanak belőled az arcok és adatok,
És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
Nem akarok
Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
És nem megyek föl a csupasz dombra.
Ne légy konok.
De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
Vas István
a pszichiáter néni szerint münchhausent kéne játszanom. nos...pont ez az, ami a fő tünet. hogy ez nem megy. az eszével hiába tudja az ember lánya.
meg hogy előbb én legyek fontos magamnak. na ezt én is tudom (kiváló elméleti szakember vagyok). de hol van a képletből a motiváció? hol van a képletből a társaslény-ségem?
amúgy ez...ez nem híradó. ez nem üzenőfüzet. ez egy biztonsági szelep. nekem. hogy a rossz tettek iránti vágyamat szavakká szublimáljam.
vannak ilyen napok. főleg a hétfők. amikor mindenkinek kezdődik a hét, nekem pedig még mindig vasárnap. minden nap vasárnap. semmi sem jó. nem jó az üresség, nem jó a tétlenség, nem jó a céltalanság, kicsúszik a kezemből az irányítás (már rég kicsúszott), nincs itt senki, senki, senki, kapaszkodni márpedig nem fogok. nincs az az isten. már a blog sem jó. már nem titkos. az exhibicionizmusom kiadta a címet pár embernek. és már nem tudom leírni, ami a szívemet nyomja. úgy igazán. olyan őszintén. vigyázok minden szavamra. becsomagolom puha vattába. nem akarom.
le akarom írni, ki akarom ereszteni a gőzt, mint a pszichiáternél. úgy, hogy nem szégyellem, úgy, hogy nem kell tekintettel lennem senkire, hogy kijöjjön, hogy kieresszem, hogy megkönnyebbüljek, hogy megtisztuljak.
kéne egy másik blog.
kéne egy másik élet.
és ha végiggondolom, hogy abban is lennének problémák. csak mások. és elegem van. nem kell másik élet. tulajdonképpen ez sem kell. ne sajnálj. nem siránkozom. egyszerűen elegem van. nem bírom tovább. legyen vége.
voltbarátnő egyik fő problémája az volt, hogy beleszólok az életébe. ami csak azért bántott, mert hitem szerint a barátság arra való, hogy segítsünk egymásnak, ámde ne legyünk bólogatójánosok. ő utóbbit várta. hogy ne legyen más véleményem a dolgokról, mint neki, és ne mondjam meg, ha szerintem hülyeséget csinál. hát ez nekem nem ment. fel is voltam háborodva rendesen. [ igazság szerint az igazságtalanságon tudok leginkább felháborodni. mint amikor voltpasi azt terjesztette a szakításunk után, hogy megfojtottam a mindennapokban, pedig hét teljes hónapon át én könyörögtem neki, hogy adjon levegőt, mert nem kapok. ] A.nak panaszkodtam is, kínomban röhögtem. ő egyetértett. erre mit csinálok? valóban beleszólok az ő életébe. valahogy a hit, hogy megérti, miért tettem, hogy megbocsátja, erősebb volt. nem mondom, hogy megbántam, nem. valahol mélyen tudtam (tudtuk), hogy nem lehet jó vége. hisz büszke. ( márpedig én is az vagyok, nálam jobban kevesen tudják, milyen reakciókat vált ki ez a tulajdonság. ) azért váltig bizonygatta, mikor sajnálkoztam rajta, hogy mit tettem, hogy tudja ő, hogy szeretet és társai, és nem gond.
azóta kínlódunk a távolsággal, ami akkor alakult ki. ő nem mondja, én nem mondom, de ott lebeg a levegőben.
aztán tegnap este megkaptam "a saját életedet oldd meg előbb"
ó, tudom én. de miért nem akkor mondta, hogy menjek a kurvaanyámba?
hitelesebb lett volna.
mert igaza van valahol. de ettől a késleltetett reakciótól valahogy szomorú leszek. olyan őszintétlennek érzem.
