fél tízkor ébredek, telefon nélkül. már rosszul kezdődik.

elolvasom azt a blogot. még rosszabb.

nincs kedvem kávét inni. volt kolléganővel háromnegyed óra múlva úgyis kell. fenéért vagyok én kíváncsi rá meg a pletykákra. kezdem sejteni, hogy nem lesz ez jobb.

ma kiszórom a kukába a kicsilány papírházacskáit. úgysem engedi ide többet az anyja.

mindjárt féltizenegy. semmi. nem érzi. majd felhív valamikor, én megkérdezem, hogy van, ő megkérdezi, mit fogok ma csinálni, hát semmit, aztán puszik és ennyi. ha el is kezdem mondani, mit gondolok, mi történik velem, bennem, mintha nem érdekelné. üres. már azt sem tudom, dühös vagyok-e rá. már azt sem tudom, hogy bennem fogyott el a türelem, vagy valóban nem figyel rám.

már azt sem tudom, szeret-e, vagy csak megszokásból mondja. már csak sejtem, hogy ilyen édes lehet a szabadság íze, hogy....egyszer már megtörtént velem. többet nem akarok katalizátor lenni. és nem akarom azt érezni, hogy az elmúlt tíz hónap hiába volt. ki kéne törölnöm a közös blogunkat is, amit annyira akart. úgysem ír bele. már leveleket sem kapok. már zenéket sem kapok. már a hétvégi fűnyírás fontosabb, mint én, pedig másfél hónapja nem láttam. már nem tudom, mit jelent ez. a szavakon túl.

de legalább már szerda van.

update 10:40 -

- már meg sem néztem a közös blogot, úgy írtam le. és mégis írt bele. ma. másfél hónap után. és azt hiszem, nem értem.

megyek kávézni, bár semmi kedvem hozzá.