Tappancs blogja

amikor békasegge vérnyomással ébredek, hogy még a szemhéjam is nehéz, tizenhat tonna, azt képzelem, ismét a régi vagyok (leszek), de aztán amikor ettől mégis sírós kedvem támad, már nem tudom, és ezután nyújtózkodás közben meghúzom a hátam, hogy mozdulni alig bírok, és mindettől oly elviselhetetlenné válik létem súlya, hogy sunyi félelmem betölt és tért követel: hát kell ez neked? hát tudod te valóban, ki vagyok én? hát biztos tudod, mit vállalsz velem?

és ha azt mondod, te kis buta, hát hányszor mondjam még, hidd már el, akkor nézz fel a négy sorra. ilyen vagyok. pont ilyen. hisztis, nyűglődős, bipoláris. és nem garantálom, hogy maradéktalanul eltűnik egy pillantás alatt, amikor majd lefoglalom magam munkával.

nekem a barikád egy roppant vicces szó. " a tüntetők barikádakat építettek ". a hajamból szinte azonnal kiment a beszárítás. a mellem puha és lágyan omló, a hangulatom tejszínhab, a beszélőkém elcsöndesült, megcsípett egy szúnyog, ősz van és meleg, és én őszi légy, kószálok a légben, hogy leszálljak valahol, valahol, nyomásra finoman fáj a szemem és a bal fülem, épp csak olyan diszkomfort érzés, semmi éles, nem vagyok mizantróp, mégis lustán magamban, és senkivel, és káposztát főztem, és úgy érzem magam testileg és lelkileg, mint a marypoppinsból a nevetőgáz, melegszendvicset vagy bundáskenyeret kívánok kórházi tejával, bársonyos takaróba burkolózva, és igen, ő is akar kandallót, mert nekem a tűznek élete van, és nem tudom eldönteni, melyik telefoncsomagot válasszuk az ingyenes beszélgetésekhez, és képzeld, bóbita volt a csúfnevem az oviban, és nagyon utáltam, ma jutott eszembe.

az avataromat erős nyomásra cseréltem le. még el sem kezdtük, máris kompromisszumot kell kötnöm. a szerelem bolonddá tesz.
az jutott eszembe, ha értenék hozzá, csinálnék egy kalandjátékot kossuth-tér címmel. vagy szerepjátékot. kitolnánk nagy szériában, tennénk bele sok cheatet (amikkel a sátorokból elő lehet kapni a késeket meg saját gyártmányú fegyvernek minősülő tárgyakat) meg sok pályát. lenne belőle jobbos meg balos változat. aki győz, az lehetne a miniszterelnök. összekombinálnánk valamiféle monopolyval, amiben meg lehet venni a tereket és épületeket. mondjuk, aki ügyetlen, annak esős-fagyos idő lenne a pályán végig. vennék, mint a cukrot.
"Lehetne a marokkóval is kombinálni még, ki tudja úgy elszedni a barikádokat, hogy a többi darab ne mozduljon meg..." (by Iván)

idehallatszik a lövöldözés zaja, idehallatszik a szirénázás.

ma, 2006-ban, egy demokráciában, útban egy uniós részvétel felé......ülök a szobámban (búsan, egyedül és a...by záraymárta), szóval ülök a szobában, és kinn, az utcán, tőlem párszáz méterre csata zajlik.

el kéne indulni egy csendes-óceáni szigetre. ott csak lebunkózom a szomszédot, ha átszöknek a halai a kerítésen, és kikapirgálják a veteményt.

nincsenek érzéseim ezzel kapcsolatban. nincsenek gyökereim. így sem. azon kívül, hogy nagyanyám 14 évesen már cselédként dolgozott, hogy anyám a háború végén született, hogy én egy szoba konyhába születtem, és egyéves koromban költöztek a házba, ahol felnőttem, hogy nagyanyámnak volt egy szerelme, aki ki akarta vinni amerikába, de anyám miatt nem ment vele....ezen kívül semmit nem tudok a család történetéről. sosem meséltek róla. nem tudom, anyám miért pont akkor fogant, nem tudom nagyanyám mit dolgozott akkor, nem tudom, hogyan élték át a háborút, és nem tudom, hogyan élték át 56-ot...a saját emlékeimen kívül nem tudok semmit. amikor már felnőttem és kérdeztem, nagyanyám már nem volt képes beszélni értelmesen, és nem emlékezett tisztán. anyám pedig mindig a mának élt, a ma mártíromságának. maximum siránkozott a múlton.

nincsenek gyökereim. nincsenek érzéseim a mai nappal kapcsolatban.

(de megkönnyebbülve fogadtam a hajnali Kossuth-téri tisztogatás hírét)

kedvenc énektanáron, Döncibácsi (Hoffmann Ödön, szövegíró, zongorista, sajnos a neten nem találtam róla semmit) 83 éves, kedvenc vicce az volt, amikor azt mondta: " legújabb szerzeményem címe: a Csend", és ült pár percet csendben a zongora előtt. ha lehetséges volna, megmutatnám neki ezt. nagyon értékelné. fenomenális.

hátszóval a születésnapomra kaptam egyrészt három napot, teli kényeztetéssel, egy fél laptopot, és valami csodálatos kusturica-filmeket, másrészt hm...hogy is mondjam...jövőképet? olyasmit. tulajdonképpen igaza van: rajzolgatás helyett rá kell bíznom a bizottságban lévő építészre. hisz ő ért hozzá. jóvanna. még szoknom kell, hogy nem mindent nekem kell megoldanom.

az állomáson láttam egy öreg, beteg, szakadt huszárt. csizmában, huszárcsákóban, mentében. szakadt és koszos volt, de autentikus. még akkor is, ha ló helyett a vonatra várt.

egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni. leírni. formába önteni. utána ebédeltünk, hazajöttünk, tök sablonos. juditom nélkül nehezebb lett volna. este borultam igazán ki tőle. halálos fáradtan nem tudni elaludni, hajnali háromig szöszmötölni, kínomban perspektívát és alaprajzot rajzolni (előbbi berozsdásodott, brm..), közben érezni csak érezni a gyűlölet szagát a bőrömön, hogy le kelljen sikálni, én nem, nem, nem éreztem soha ilyen fokú gyűlöletet, a bőröm mocskos tőle, csak sikálom, hajnalban félkómásan ébredem, a bootolás nem teljesen sikerül, mint tengerben úszva, víz alatt szelem át a várost, és ülök be a csupaüveg irodába, a legteljesebb békében fogadom el a kávét, a tegezést, a mosolyokat.

úgy jöttem ki, hogy nem sikerül túl jól, de ma ez sem érdekel. ez vagyok. ha kell, tessék.

igyekszem összerakni magam holnapra K.nak. a lakást nem sikerült. de őt az utóbbi nem is izgatja. szereti a multipackot. fura ízlése van.

túléltem, megjöttem, épségben. fáradt vagyok. most jött ki rajtam. részletek holnap.