Tappancs blogja

gondolatok volt barátnő szavai nyomán. és csak oda jut el, hogy az önáltatás hihetetlen művészi tud lenni.

azt írja: "Ha éjjel van melletted valaki az ágyban, ráadásul több estén át, ugyanaz, akkor neked van valakid.
Ha éjjel egyedül nézed a tévét, akkor nincs."

és most azon gondolkodom, vajon ez igaz-e.

ki a több, mint partner. mint társ. aki kijelenti, hogy sosem válik el, ennek ellenére rengeteg időt tölt veled, nappal és éjjel és mindig számíthatsz rá, amíg ez a kapcsolat tart. vagy az az ember, aki nem tölti veled az éjszakákat most, de minden tettét az határozza meg, hogy egyszer ez így legyen. mert veled akarja leélni az élete következő részét (legyen az akármekkora rész is).

próbáltam kibogozni. próbáltam rá válaszokat adni. aztán rájöttem. először fel kéne tennem a kérdéseket. és nincsenek bennem kérdések. csak tények és kijelentések. amiknek nem tudom a miértjét sem. az egészet nem értem. mert a gyermeki-vágyakozás-a-játékbolt-kirakata-előtt-érzés nem lehet.

ennyire egyértelműen nem. ennyire magától értetődően nem. próbáltam megfogalmazni. nagyjából. 

egy kicsit felzaklat a végén levő csend.

a tettek pedig eljöttek. mert tényleg fontos.

hiszem

A. meg törölte a naplóját. én meg egész nap retardált voltam a tegnap este miatt. senkivel nem bírtam kommunikálni. egy kivétellel. az viszont mélyreszántó volt.

az érzésről az az eset jutott eszembe, amikor Tunéziában meséltem egy fiúnak, akinek tetszettem, hogy mennyire szeretem a kaktuszgyümölcsöt. mire ő az egyik megállónál a Chott el Djerid felé az út melletti kaktuszról marékkal leszedte. megható volt.

meg az a két óra is, amíg a tenyeréből kicsipegettem szemöldökcsipesszel a kis kampós tüskéket. ő is meghatódott. még könny is csillogott a szemében néha.

na én ma kábé úgy érzem magam, mint akkor az ő tenyere.

ezennel be kéne tiltanom magamnak a blogolvasást.

megint.

ez csak egy ismerősé.

hova tűnt az én titkos kis kuckóm.....

úristen. tegnap találtam egy blogot este. véletlenül. ma már biztos vagyok benne, hogy az övé.

úgy érzem magam, mint egy aljas kukkoló. és nem merem betenni a kedvencek közé.

arra ébredek, amire hónapok óta szeretnék, és boldog vagyok tőle, de belül, az a riadt kislány csak néz rám nagy szemekkel, könnycsepp ígéretével a szeme sarkában, reménykedően, és látom, hogy nem mer örülni. hiába engedték meg neki.

megpróbálom elterelni a figyelmét, állásokat böngészek a neten, haragszom a hirdetőkre a sok hülye hirdetésért és kritériumért, igyekszem kizárni agyából a tegnap estét, kizárni a jövőn való gondolkodást, kizárni a félelmeket, kizárni a felelősségtudaton való moralizálást, hadd örüljön szabadon, felszabadultan, de csak ül. ül és néz. és nem tudok neki válaszolni.

és egy percre gyűlölöm az anyámat és gyűlölöm a férfiakat, akik ilyenné tették.

és igyekszem szeretni őt ezért a gyengeségéért. és igyekszem erőt adni neki és hitet. hitet, hogy higgye el: igen, megtörténhet, hogy ennyire fontos valakinek.

aki neki ennyire fontos.

volt egy pont, amikor azt gondoltam: megbántam.

így a végén azt gondolom, nem volt értelme.

titokban viszont nagyon bízom benne. hogy, ha fáziskéséssel is, de megérti, mit akartam mondani.

mert már számít.

először megfogadja, hogy soha többé, nemnem, így nem, reggel másodszor is, a bal lábát jobbkézzel emeli a kuplungra, fogadkozik, mikor fáj mindene, de tényleg mindene, de én tudom, hogy nem tartja be a szavát a kis kurva, mert közben élvezi, hisz minden mozdulat emlékezteti.

ma még beszélgetek vele kicsit.

délután telefon V.től, búcsú Anglia előtt, és köszönet, és ismét megríkat, "köszönöm, hogy olyan főnököm voltál, és hogy olyan ember vagy, amilyen..", meghatódásom, és úgy érzem magam, mint fecskemama, amikor röpülni tanulnak fiókái, örömmel vegyes izgalom és apró aggódással fűszerezett öröm a felszabadult hang hallatán...

majd halk zene, a vihar ígérete, elégedettség, nevetés, vizespóló-nemverseny, és most elindulok volt kollégákkal karaokezni, remegő lábakkal...

köszönöm

a reggelt meg nagyon várom.