arra ébredek, amire hónapok óta szeretnék, és boldog vagyok tőle, de belül, az a riadt kislány csak néz rám nagy szemekkel, könnycsepp ígéretével a szeme sarkában, reménykedően, és látom, hogy nem mer örülni. hiába engedték meg neki.
megpróbálom elterelni a figyelmét, állásokat böngészek a neten, haragszom a hirdetőkre a sok hülye hirdetésért és kritériumért, igyekszem kizárni agyából a tegnap estét, kizárni a jövőn való gondolkodást, kizárni a félelmeket, kizárni a felelősségtudaton való moralizálást, hadd örüljön szabadon, felszabadultan, de csak ül. ül és néz. és nem tudok neki válaszolni.
és egy percre gyűlölöm az anyámat és gyűlölöm a férfiakat, akik ilyenné tették.
és igyekszem szeretni őt ezért a gyengeségéért. és igyekszem erőt adni neki és hitet. hitet, hogy higgye el: igen, megtörténhet, hogy ennyire fontos valakinek.
aki neki ennyire fontos.
