Tappancs blogja

és előtte ráadásul olyan emberekkel álmodom, akiket a hátam közepére sem; ráadásul álmomban terhes voltam; és ha ez még nem lenne elég, akkor az exférjemtől; és álmomban úgy döntöttem, megtartom;

nem fogok merni elaludni ezek után

nos...az kiderült, hogy álmomból ébresztve nem tudok mást mondani, mint yes, yes, és még ha hozzáveszem a meglepődést is, hogy  a green card lottery van a vonal másik végén ("Hot fudge, here come the judge,There's a Green Card in the way"), akkor is elbasztam, pedig olyan szépen beszélt angolul, hát hogy' lehet ilyen korán ébreszteni engem..?

basszameg, szégyellem magam...hisz ők nem tudhatják, hogy ébredés után még magyarul sem tudok..

egy szál cérnán lógok

szeretem hallani, amint a harmadik éjjel után azt mondja, hogy jó érzés, hogy a sarkára áll. szeretem azt hallani a hangjában, hogy erős. szeretem, ahogy megijedt mamitól, és szeretem, ami most történik. és szeretem, hogy végre erős, és hogy végre valóban karnyújtásnyira van, amire oly régen vágyom, oly régen várok.

közben punnyadok filmeket nézve - óistenem, de utálom már -, mamim szintén - miért nem mentünk valahová? -, Ember a margitszigeten informálódik, jócsajokat fürkészve - a névsort elnézve nem sokat jósoltam neki, a képek meg igazolnak; más közösség, más típusok, minden más, mint ő -, Z. logisztikailag oszt esküvői meghívókat - neki most jó, hogy nincs olyan meleg -, a véleményem elmondtam már neki erről, többször nem fogom, még félreértené, pedig csak féltem; de végtére is, én sem hittem sosem senkinek, magamon kívül; A. meg van rémülve a hirtelenségtől, szinte hallom, ahogy sikongat belül - mint én tegnap, meg tegnapelőtt, csak másért -...

jut eszembe, T.nek küldtem múlt héten sms-t, hogy jöjjön el egyik este velünk, ha már úgy akarta, hogy találkozzunk még. a füle botját sem mozdította. ehh.

ja. volt gesztenyés is.

wild is the wind

végiglejteni a pirosruhás ferrarisok között, beülni a lobby bárba, félszemmel nyugtázni a rádirányuló tekinteteket, bahia koktélt inni, elámulni a grenadine páratlan ízén, imádni mamit tapasztalataiért és azok megosztásáért, tanulni tőle, erőt nyerni belőle, hallgatni a zongoristát, elálmodozni azon, hogy oda kéne menni és kézbe kapni egy mikrofont - vajon tudna-e olyan dalokat játszani, mint az én dönci bácsim; fantáziálni, hogy mindenki a lábaimhoz omlik, engem hallván, és már látom is magam előtt, amint szerényen bólintok a meghívásra (azok a csodálatos baker fiúk jut eszembe és hellokitti, amint dizőznek nevez, és angolóra közben erről áradozik), aztán visszatérek a huszonegyedik századba - elindulunk énekelni az jelenlegi egyetlen lehetőségre, ahol kiállhatok, de elmarad, hideg van (ezt akartátok, nem, papírkutyák, majd télen meg sírtok a meleg után), belejtés a stexbe - anyám, először járok itt, micsoda hely, de utoljára is; a bejáratnál egy kisméretű amorózó csókokat hint felém ("elbúcsúzom, mert nemsokára meghalok"), körülnézek, kinek integet, nem látok senkit, tíz percig állok gyökeret eresztve, amikor is a kirakaton keresztül is bekopog, én magamra mutatok kérdően, ő bólogat erősen, és csókokat dobál; a pincében tatárbifsztek - á, mennyi mustár, legközelebb én akarom bekeverni -, kifelé menet lenyúlok egy pestiestet, öt fiú műfelháborodással vigyorogva néz rám ("nézd már, elvett egy újságot! hé, csajok!"), és vigyorgok, mamim vigyorog, istenem, ezek a férfiak, de azért a hiúságom elégedetten nyugtázza az eseteket.

mia. miamanó van ezzel a hétvégével.

iván szerint mia rekedtes hangon, koszos talpacskákkal. na de fázom. cipőben hogy legyen koszos. átok az összes sunnyogó nyávogóra, akik kisírták nyárra a telet. fázom. mindösze huszonnégy fok van a lakásban. hu-szon-négy! a harminckettő után. mellesleg tényleg az a rezignált, szomorkás, olykor felvillanó mosolygás. főleg, hogy mára bepótoltam az esti xanaxot. egyből éhes is lettem. előbb spóroltam az esti beszélgetésre, de rájöttem, a koronában nem szeretnék enni. úgyhogy danablue, rozskenyér, koktélparadicsom. teszkós csoki. az isten áldja a tökéletes(nél is jobb) utánzatot feltalálókat. az isten. a seggem nem annyira. - már megint a málnahab jutott eszembe -  ponyvaleány.

vincentvega, marcelluswallace, túrósrétes, málnahab.

málnahab vagyok

amikor a csend során eljutok oda, hogy elkezdek aggódni. és ennek jelét adom. és a controllenter után két perccel csörög. még oda sem érhetett.

ez A Szimfónia.

a titok a szóban van. számomra már világos.

"valakid"

nem. nem valaki. hanem Ő. A Társad.

"egy hidrogenbomba levezetetlen energiajaval."

bevásároltam extrém tisztitószerekből. a legeldugottabb sarkot is kipucolom. még a sütőt is. leporszívózom a mennyezetről a legapróbb pókhálót is, ami maradt az utolsó porszívózás óta. (ezek egy hét alatt mennyit bírnak kötni, hihetetlen)

- lője már le valaki azt az autóriasztót az utcán, félórája vijjog..-

kiirtom a legutolsó vízkövet is.  csillogóra varázsolom a sütőt és a sütőrácsot. kikörömkefézem a fürdőben a fugákat. kiporszívózom a franciaágy alatt is, úgy, hogy felemelem. (bah, ne is beszéljünk az ágyról). átrendezem a ruhákat a szekrényben. kivikszolom az összes ablakot és a tükröt. s ha ez még mindig nem elég, akkor a zsuzsiét is.

csak elfáradok végre rendesen estére.

mellesleg kedden megyek második interjúra. mellesleg egy háromórás ac lesz. remélhetőleg a legutolsó. cross the fingers.