wild is the wind
végiglejteni a pirosruhás ferrarisok között, beülni a lobby bárba, félszemmel nyugtázni a rádirányuló tekinteteket, bahia koktélt inni, elámulni a grenadine páratlan ízén, imádni mamit tapasztalataiért és azok megosztásáért, tanulni tőle, erőt nyerni belőle, hallgatni a zongoristát, elálmodozni azon, hogy oda kéne menni és kézbe kapni egy mikrofont - vajon tudna-e olyan dalokat játszani, mint az én dönci bácsim; fantáziálni, hogy mindenki a lábaimhoz omlik, engem hallván, és már látom is magam előtt, amint szerényen bólintok a meghívásra (azok a csodálatos baker fiúk jut eszembe és hellokitti, amint dizőznek nevez, és angolóra közben erről áradozik), aztán visszatérek a huszonegyedik századba - elindulunk énekelni az jelenlegi egyetlen lehetőségre, ahol kiállhatok, de elmarad, hideg van (ezt akartátok, nem, papírkutyák, majd télen meg sírtok a meleg után), belejtés a stexbe - anyám, először járok itt, micsoda hely, de utoljára is; a bejáratnál egy kisméretű amorózó csókokat hint felém ("elbúcsúzom, mert nemsokára meghalok"), körülnézek, kinek integet, nem látok senkit, tíz percig állok gyökeret eresztve, amikor is a kirakaton keresztül is bekopog, én magamra mutatok kérdően, ő bólogat erősen, és csókokat dobál; a pincében tatárbifsztek - á, mennyi mustár, legközelebb én akarom bekeverni -, kifelé menet lenyúlok egy pestiestet, öt fiú műfelháborodással vigyorogva néz rám ("nézd már, elvett egy újságot! hé, csajok!"), és vigyorgok, mamim vigyorog, istenem, ezek a férfiak, de azért a hiúságom elégedetten nyugtázza az eseteket.
mia. miamanó van ezzel a hétvégével.
