fantáziálok és álmodozom, a tegnapi hirtelen igazán mélypont az est után eltűnt, mint ha ott sem lett volna. és ezt ne úgy értsd, hogy egyik nap hülye vagyok, a másik nap meg minden hepi. a gondolatok és félelmek ugyanúgy megvannak, csak egyik nap rámzuhan a súlyuk, ugrálnak, tombolnak rajtam, a másik nap meg egyszerűen csöndesen ülnek a sarokban.

láttam az első weboldalt, láttam egy számomra eddig ismeretlen tarantino filmet (executive producer, de akkoris), megzabáltam a pisztáciát, fahéjascukros tejbedarát, észrevettem a wiwen, hogy voltbarátnő levett az ismerősei közül, és meg lehet kapni dvdn a kedvenc filmemet, le fate ignoranti a címe,

és álmélkodva nézem, hogy jé, gondoskodnak rólam. de azért még nyomkodom a féket meg a gázt, mint amikor a jobboldalon ülök az autóban. régi reflexek ezek, ismered.

(amúgy meg dolgozni akarooooook!)

" Száz tengert ittam ki, de álmélkodom, ím:
Csepp sincs tengerként kiapadt ajkamon, ím;
Szikkadt ajakam folyton a tengert keresi,
Tenger vagyok és éppen ezért szomjazom, ím. "

függetlenülakávésébresztőtől, reggeli hányinger. csakaztazestittudnám feledni, reggeli hányinger. egyszermárvoltakkorisutáltam, reggeli hányinger. önutálathogylehetengemegyáltalán szeretni, reggeli hányinger.

olyan lett, mint egy vers. sokszor leírva olyan szó a hányinger, mint egy értelem nélküli dallam. vagy egy bizoccságdal szövege. szeretnék belelátni mások fejébe néha, hogy ugyanolyan idióta gondolatok vannak-e bennük, mint az enyémben, vagy tényleg megbolondultam.

bárcsak lenne hozzá bátorságom. mindenkinek könnyebb lenne.

és a legjobb az egészben az a pillanat (vagy órák, és ez még jobb), ahogy te itt írogatsz, jobbra tőled pedig elmélyülten dolgozik, a képernyőn fura vonalak és számok (állítólag ebből a kottából az egyszerű kőműves képes megépíteni egy házat, egyre inkább csodálom őket, na), számok, számodra értelem nélküliek, de neki a fejében vannak, és ez is olyan csoda számodra, hogy muszály vagy arra gondolni, hogy ő meg azt nem tudja, hogy mi az a cycle time, meg a card lifecycle, hogy ne érezd butaszőkének magadat.

de igazából az intimitást akartad megörökíteni, mint egy puha, emlékkel teli párnát.

ha lehántom személyiségemről a depresszió tapadós (valóságosan ál)ruháját, igazából valami szerethetőt találok, de ezt ritkán teszem meg mostanában, mert a lefejtés macerás munka, másrészt el is van bújva egy kis sarokba, bekucorodva, minden alkalommal úgy kell megkeresni, hol bujkál, és ő erősen dolgozik rajta, hogy kicsalogassa a napfényre, s magam is tudom, mennyivel jobb és szebb minden most láthatónál, és érzem, mennyire megható ez az igyekezet, azt is tudom, hogy ez főként az én harcom (rambo áthallás és ovi, ha érted), azért valójában csak az van, hogy amikor átszellemült arccal simogat, tetőtől talpig, azért önbizalmad megkérdezi (persze tagadod, és egyszerű kíváncsiságnak állítod be,  mert hát persze kíváncsi is vagy, de hátha ettől nem érzi azt, hogy folyton bizonyatnia kell, hogy így szeret, mert nem is kell, csak olyan jó annyiszor hallani és megerősítést kapni), milyen érzés egy ötvenkilós test után ezt simogatni itt, ezt nagy a fehér husit, ami finom simabőrű, és szereted, így szereted valójában, de nagyon akarod, hogy ő is szeresse, és akkor azt mondja, mert - hálistennek - ő nem érzi, hogy ez lényeges lenne, szóval azt mondja, és ezzel a legjobb választ adja, mert megnevettet vele, és ezzel minden törékeny hülyeségedet messzire elsöpri, és már magad is nevetsz, szóval azt mondja: "minden ugyanolyan, csak később következik"

mocskos egoista kurva módján élvezem és hagyom kényeztetésemet, kezdve a reggeli ágybakávétól a szájharmonikafesztiválon való ötórás á'digálás utáni lábmasszázsig. veszkődöm egom és és mérlegem megfelelnivágyása között, magammal küzdöm magamért, és prejudikációim ellen. igyekezni nem büntetni minket értük. miattuk. tudod te azt, ez mily' nehéz.

(és mennyire tudtam, hogy nem szabad egyedül felbontanom azt a levelet, kinyitni pandora szelencéjét, melyben materializálódik az a múltkor emlegetett sütő-égető gyűlölet, amitől már majdnem megbánod - nem azt, hogy megszülettél, de mindazt az - eddigi életedet, beleértve - szégyelled, nagyon szégyelled, de akkor is - mindenkit, aki annak része volt; és ne mondja senki, hogy előre nézz, mikor a múltad nyákosnyúlós csápjaival utánad nyúl, behálóz, rádtapad, és mihelyt egyetlen csápot is elszakítasz, újabb nő a helyére, mint a mesebeli hétfejű sárkánynak, vagy ha stabilizálod a helyzeted, hogy levegőt kapj, és el tudj kezdeni a gondolkodni a megoldáson, rögtön észbe kap, és újabb csápokat növeszt, váratlan helyre tapasztva, hogy kibillentsen, a lényeg, hogy ne tudj nyugalmi helyzetet felvenni, mert addig is hatalmában tart, amíg az egyensúlyod megtartásán küzdesz; ne menjetek férjhez, ne szüljetek gyerekeket, ne csináljatok semmit, ami a jövőre vonatkozik, a mához köt, a jövőhöz köt, legyen holmitok azonnal bepakolható egyetlen bőröndbe, mint a híres kémeknek a filmekben, hogy félóra alatt el tudjatok tűnni a színről, és talán majd nektek sikerül önmagatok elől is elmenekülni, ahogy nekem nem) és szűnninemakaró zokogásom közepette arra gondolok, hogy még ő maga sem tudja, mennyire komolyan gondolom, és mennyire vakon elszánt vagyok, és valóban kozmopolita, és induljunk; mint a róka, akiben annyira erős az élnivágyás és szabadulnivágyás, hogy a saját lábát is lerágja, csak meneküljön, én lerágom és nem bánom, mi az ára, akár a lábrágás fájdalma, csak ez szűnjön már meg, és szórjunk ki mindent, az utolsó darabot is, és nem érdekel, ha közte van az aranytojást tojó tyúk, meg a nagypapa faliórája, amiben elrejtve van néhány száz microsoft részvény, ami mára milliárdokat ér, de legalább közte lesz ez az idegesítő csótány, ez az idegesítő tücsök, zirregő kabóca, vérszívó pióca, söpörjük ki a padlást csontra, és akkor talán képes leszek végre én lenni én.

és közben halálosan komolyan éreztem, hogy képes lennék megölni, ha itt lenne.

ez volt a legijesztőbb.

pocikától kaptam zenét minap. hogy igazi rock. de nagyon szomorú. olyan hatással van rám, mint elvis ghetto-ja. nem, még rosszabb. így megénekelni az incesztust...majdnem sírok tőle, olyan fájdalom van benne, és mégsem tudom abbahagyni ...egymás után szól...

hogy szakaggyak meg, nand, elszállt a posztom a fenébe. (pedig olyan jót írtam; bezzeg a címet megjegyzi; kéne egy olyan funkció, hogy visszagombra megmaradjon az ablakban a szöveg)

szóval mocskosul, szutyokul ébredtem, majd leszakadt a derekam. ám muszáj volt elmennem a fejvadász céghez interjúra. jó volt. sőt, jobb. a pozi jobb, mint számítottam. csak sokára lesz eredmény. sajnos. már nagyon a végemet járom pénzügyileg. áhh, shit. aztán megmentettem a kölyök ezüstkarkötőjét, még épp időben. merthogy elfelejtettek felhívni, hogy kész, én meg elfeledkeztem róla, a papírt meg a tegnapi selejtezéskor találtam meg. utána jót piacoztam, posta- és fácánügyben. meg céklaügyben. úgy csináltam, ahogy nagymamámtól tanultam. kivéve, hogy nem tettem bele cukorrépát. azt nagymamám imádta. persze venni nem lehetett. ezért ha örömet akartam szerezni neki, kimentem a szigetközbe, és vagy a földeken kerestem neki otthagyott cukorrépát, vagy a teherautókról leesetteket szedtem fel. már egy darabtól is boldog volt. a kölyök imádja a céklámat. a boltit nem. ebből nem most nem eszik (szomorú szmájli ide jól). a fácánleves is...nahát hogy azzal hogy megküzdöttem. szóval undorodom a nyers hústól, főleg ha állatformája van. mire végeztem vele, képzett fácánkozmetikus lettem. szőrtelenítés, bőrtisztítás. a koronát az tette fel rá, amikor megláttam, hogy sörétes puskával ölték meg. az nagyon komoly. egyrészt halálos, szegény madárnak esélye sincs, másrészt korrektül beviszi a szőrt a húsba. sssss. de a főzés jólesik. szeretek vele örömet szerezni. csak ne legyen kötelező. az volt tizenhat évig. többé nem. mondjuk főzni sem főzök akárkinek. meg ugrálni sem. a vendégek egyetlen szabálya is az: "nem ugrállak körül. érezd otthon magad. éhes vagy, egyél, szomjas vagy, igyál. ha nem mersz önálló lenni, úgy maradsz, magadra vess." de látod, most élvezem. jólesik. ( a levelet meg majd pocikával bontom fel, egyedül nincs kedvem, mégha tudom is, hogy mi van benne )

(véletlen belekattintottam a fábrysóba, láttam valami echte blondit, műszájjal. meg a noxot. a kedvenc dalomat tőlük. nem, nem azért kedvenc, mert isteni férfiemberek táncolnak benne, hanem mert szeretem ez a dallamvilágot. populárisan autentikusan furcsán magyar. vagy mittomén. valahol mélyen valamit nagyon megérint bennem. az istvánakirályt is ezért szerettem)

(szerintem az, hogy valakivel ugyanazon személlyel szakítottatok, az nem feltétlenül jelent közös alapot bármihez. sőt. az ez alapon való közeledés adott esetben oltári hiba lehet. szerintem.)

eszterkémnek tegnap meghalt a papija. csak egy puszit írtam neki. és amikor megköszönte, úgy éreztem, a szavak, leírva, olyan semmitmondóak. és amikor felhívtam, hogy elmondjam, vele vagyok és gondolok rá, és azt akartam, hogy ezt hallja is, akkor éreztem át igazán, mit érezhet. és bevillant a nagymamám, és az akkori érzéseim, kicsordultak a könnyeim. de nem tudom, őt sajnálom-e most, vagy magamat.

igen, pont ezért nem szeretnék megöregedni. utálom ezt az érzést, hogy a testem nem engedelmeskedik az agyamnak. hogy hátráltat. úgy lóg fülem-farkam, ahogy azt illik.

munka láthatáron gyakorlatilag sehol, kezdek izgulni és kifutni az időből, elvileg meg beindultak az interjúk, basszus, ezek télen élednek fel. én meg fázom kinn, és úgy kell erőt vennem magamon. jöhetne valami, valaki, aki azt mondja, na tessék, itt van, csináld. és én megcsinálnám. mert itt bosszankodom, hogy egy csomó munkát simán el tudnék végezni, amit leírnak a hirdetésekben, csak ők nem hiszik el. pedig én kreatív, és gyorsan tanuló vagyok, sőt, imádom, ha valami olyasmibe kell belevágnom, amiben még nincs nagy tapasztalatom. szóval munkában is cosmopolitan vagyok, nemcsak amúgy. ennyi előnye legyen már a gyökértelenségek (szmájli ide, jól).

az álmaim meg...hát...olyan érzés, mint a purgálás. éves, évtizedes koszok ürülnének ki belőlem. hihetetlen, mennyit, és miket álmodok össze. a mai ebben a pillanatban kiment a fejemből, de a tegnapi még itt van. egy visszatérő álom. hogy meztelenül sétálok az utcán. tudom, melyik utca az. az egy valóságos utca, kis mellékutcával. és nem zavar, hogy meztelen vagyok. egy ideig. aztán jön egy perc, amikor hirtelen elkezd zavarni. de nem takarom el magam. aztán meglátom az exemet, amint egy céges furgonban elhajt a túloldalon, én pedig beállok egy kapualjba, hogy ne lásson meg. majd elindulok hazafelé, próbálok laza lenni, mintha természetes lenne, hogy meztelen vagyok. billegek végig az utcán. majd belenézek jobbra egy kirakatba, meglátok visszatükrööződni egy lányt, aki szintén meztelen, és meglátom magam, hogy én mégsem. egy kis ruha van rajtam, semmi más, lebbenő, illanó, pont takarja a fenekem. tetszem magamnak, mert szép vagyok és szexi, a lábam formás, a fenekem nincsen narancsbőr, és feszes. és úgy megyek tovább, mint egy királynő, mosolyogva.

sokszor álmodtam különböző formákban ezt a meztelenül sétálást, és rádöbbenést, különböző körítésekkel.

nem tudom, az álmoskönyv mit mond, nem is érdekel. tudom, mit jelent. ez van. multipack.

(és ha már multipack: igen, vagyok olyan rossz, hogy majd kárörvendve fogom leírni azokat a szavakat, és tudom, hogy olvassák majd, és tudom, rosszul fog esni nekik, én pedig majd hivalkodni fogok vele. nem érdekel. győztes típus vagyok, csak ez elsőre nem látszik. )

(és ne felejtsem el, hogy lippitől két dolog van: a thank you for the music, meg a babuci)