ha lehántom személyiségemről a depresszió tapadós (valóságosan ál)ruháját, igazából valami szerethetőt találok, de ezt ritkán teszem meg mostanában, mert a lefejtés macerás munka, másrészt el is van bújva egy kis sarokba, bekucorodva, minden alkalommal úgy kell megkeresni, hol bujkál, és ő erősen dolgozik rajta, hogy kicsalogassa a napfényre, s magam is tudom, mennyivel jobb és szebb minden most láthatónál, és érzem, mennyire megható ez az igyekezet, azt is tudom, hogy ez főként az én harcom (rambo áthallás és ovi, ha érted), azért valójában csak az van, hogy amikor átszellemült arccal simogat, tetőtől talpig, azért önbizalmad megkérdezi (persze tagadod, és egyszerű kíváncsiságnak állítod be,  mert hát persze kíváncsi is vagy, de hátha ettől nem érzi azt, hogy folyton bizonyatnia kell, hogy így szeret, mert nem is kell, csak olyan jó annyiszor hallani és megerősítést kapni), milyen érzés egy ötvenkilós test után ezt simogatni itt, ezt nagy a fehér husit, ami finom simabőrű, és szereted, így szereted valójában, de nagyon akarod, hogy ő is szeresse, és akkor azt mondja, mert - hálistennek - ő nem érzi, hogy ez lényeges lenne, szóval azt mondja, és ezzel a legjobb választ adja, mert megnevettet vele, és ezzel minden törékeny hülyeségedet messzire elsöpri, és már magad is nevetsz, szóval azt mondja: "minden ugyanolyan, csak később következik"