Tappancs blogja

jaigen, a nyomorult jerry azért csuklik, mert az úgy jött elő, hogy ugye annyira figyel a jólétemre, hogy folyton etet, meg minden, és megkérdezte, hogy éhes vagyok-e (és persze és szinte folyton éhes vagyok, annyira, hogy oda kell figyelnem, hogy tényleg csak akkor egyek, amikor valóban éhes vagyok), és én azt feleltem, hogy nem tudom, vagyis a gyomrom éhes, de én nem, ami azt jelenti, hogy nem kívánom az ételt, csak a gyomrom korog a rendszeres evéstől, és persze van a másik eset is, amikor én vagyok éhes, de a gyomrom nem, szóval kiderítette, hogy időeltolódás van a gyomrom és énközöttem, és volt a megoldás, hogy ha lenyelnék egy órát, mondjuk napórát, akkor ki lehetne deríteni, hogy mennyi is az az időeltolódás, és persze ma egy pukinál megint eljött jerrygoldsmith, de elküldtük, hogy nem érünk rá.

ráugrottam és a lábammal kiborítottam a kaukázusi kefíremet, rá a szőnyegre, ami ugye nem az övé, már szinte húztam be a nyakam, amikor felugrott, hogy mit kapok ezért, és igyekeztem nemtörténtsemmiextra módon viselkedni, ahogy engem nem izgatnak ezek a dolgok, de ez mégsem az én szőnyegem, és vártam a hegyibeszédet, pedig én csak át akartam ölelni, mert rámjött, de ő csak behozta a papírtörlőt, lehúzta a kefíres zoknimat, megpuszilta a lábamat, és elővett egy cigarettát, és engem elöntött a boldogság és a béke, és amikor ettől elbőgtem magam, arra gondoltam, hogy mennyire jó, hogy nem tudja, micsoda bűntudat van bennem egész életemben, és mennyire jó, hogy pont ezért fog elmúlni mellette.

eszembe jutottak a régi kalácsonyok, amikor ilyenkor már ment a drill, az ajándékvásárlás, meg a kalácsonyfa, meg a díszek, meg a sütés, meg a vita, hogy kihez mikor és hánykor és hogyan szabadság, és már ilyenkor elkezdtem az éjszakázást, meg a stresszelést az egész cécótól, és előre utáltam a kötelező smúzolást, és már előre vártam a januári első munkanapot, amikor végre megpihenhetek a sok túlórában...ehhez képest idén nem leszek egyedül (voltbarátnő megjósolta), és nincs stressz, és nem lesz kalácsonyfa és csak olyan dolgokat csinálunk, ami jólesik, és nem lesz ajándék és nincs stressz, és nem félek, és ez annyira jó, hogy már arra gondoltam, hogy lehet, hogy még anyámra is lesz türelmem egy rövid látogatás erejéig csillabarátnőm szentestéje előtt, ez utóbbit várom egyébként majdnem a legjobban, mert ott tényleg olyan a kalácsony, ahogy annak lennie kell (már amennyire kell, de inkább amennyire jólesik, amennyire nyugodt, és amennyire tényleg a szeretről szól, és ez azért van így és azért a legjobb, mert ott az év többi részében, abban a lakásban az év többi napján is nyugalom és szeretet van), és

felnőtt életemben először várom a karácsonyt boldogan.

hajnali egykor arra eszmélek, hogy hogy-hogynem arról beszélünk, hogy lenyeltem egy napórát, és hogyan tudna az működni a pocomban, mire elkezdi, hogy zseblámpával lehetne megoldani, én vizualizálom, és közben folytatja, hogy így be lehet állítani pontosan, meg hogy a nyári időszámítás is egyszerű, meg az időzónákat is, és már szakadok a röhögéstől, amint látom magam előtt, hogy a pocakomban matat a zseblámpával és állítgatja a pontos időt a napórán, mire tesz rá még egy lapáttal, hogy ha majd eljön Jerry Goldsmith, és a zenéjével lyukat vág a gyomromon át az űrbe, és akkor majd a nap jól be tud sütni, és akkor majd' bepisiltem a röhögéstől, és az ágyról csak azért nem estem le, mert belül fekszem és egyébként is megszögelte előtte.

már attól is kész vagyok, amikor a férfiak magától értetődő természetességgel rendelkeznek mindenféle szerszámmal (nem arra gondolok, te!), úgymint, fúró és társai, hozzávaló szögek meg csavarok (nem ám gondolkodás, hogy mekkora meg mire való, mint a nők, vagyis legalábbis én), és seccperc alatt erősítik meg az ágyat (na most beszélek arról), de amikor a szerszámosdobozt kinyitván az ezredrész töredéke alatt nyúlnak  pont a tizennégyes villáskulcs után, anélkül, hogy megnéznék a számot rajta, na akkor beájulok, mint terézanyu.

ezek után én min csodálkozom?

Így rúgták ki Fiorinát

Fiorina karrierje mesébe illő. 22 évesen került egy irodák bérbeadásával foglalkozó céghez titkárnői pozícióba. Vendégeket fogadott, telefonokat intézett, gépelt. A főnökei esélyt adtak neki, magukkal vitték fogadásokra, egyre felelősségteljesebb munkát bíztak rá. Elkezdett hinni abban, hogy többre is képes. [...]
1999-re a HP élére került. Ezután a Fortune magazin hétszer választotta Amerika legbefolyásosabb üzletasszonyának.

Az interjúban Fiorina elmeséli, miként távolították el 2005-ben a HP éléről. "Tudtam, hogy bármikor elveszíthetem állásomat. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz a vége. A HP igazgatótanácsa stratégiai találkozóra hívott Chicagóba. Huszonkilenc percig beszélgettünk, majd három órán át várakoztattak a hotelszobámban. Ezután telefonon szóltak, hogy menjek vissza a tárgyalóba. Meglepetésemre teljesen üres volt a terem, csak a cég jogi képviselője ült ott, aki közölte velem, kirúgtak. Pontosabban: eldöntötték, változtatnak a vezetésen. Nem mondták meg, miért, még a szemembe sem néztek. Egy szóval sem köszönték meg eddigi munkámat, nem búcsúztak el tőlem, nem indokoltak. Sokkolt az egész, úgy éreztem, elárultak. Nehéz volt megemészteni."

annyi mindenkinek van már munkája, hogy szinte bosszantó, hogy csak nekem nem. olyan könnyen megy mindenkinek, hogy szinte bosszantó, hogy nekem nem.

ha nem ő lenne, aki az egyik, s amely révén a karácsony valóban kézközelben van (nem, inkább szív-), már morcognék is rendesen. szóval ez egyszerűen hihetetlen, ahogy ez összejött. (de nekem mérneeem???) tessék ujjakat összecsavarni, tekerni, meg ilyesmik. egy választ várok. a habot a tortánkra. ha sikerül, az első fizumból vendégeim vagytok a tandemban egy sörre.

(már ha isztok egymás után egy pohárból)

az, hogy ugyanbár az ex megint beégett a bíróságon az ügyvédjével együtt (ld. "de ezt az ügyvéd úrnak tudnia kellene"), s bár ennek ellenére pénzügyileg azért én szívok, s bár jogilag(!) jogos, de ez sem számít,

s az, hogy ugyanbár mesmeg olyan gyűlölettel vegyes irigységgel nézett rám (ránk!), hogy a paksi atomerőmű egy évig működne belőle,

az is mind eltörpül amellett,

amikor az ölébe ülök, belébújok, be a nyakába, beszuszogok, becsukom a szemem, szorosan átölel, és csak ringat,

és eltűnik minden,

ami ezen kívül van.

az, hogy reggelenként simogatásra ébredek és kávéra, hogy milyen szexi, ahogy mos hózentrágerban, hogy mily' megható, ahogy falja a főztömet, hogy éjjel nem ébreszt fel, mert "olyan jól aludtál", pedig letúrtam az ágy végébe, mit egy kiskutyát, párna és takaró nélkül, hogy mindig maga elé enged, hogy megveszi a sapkát, amiben annyira tetszik, hogy folyton cirógat önkéntelenül is, hogy vacsorát csinál, pont, ahogy szeretem, hogy a kezem alá készíti a cigit és az üdítőt, hogy mindig mosolyog rám

az eltörpül

amellett,

ahogy azt mondja mély, borzongató hangon: "hát én olyan elégedett vagyok a világgal"

és közben engem néz.