Tappancs blogja

elfish. kattints rá(m).

valami. bujkál bennem napok óta. fáj mindenem. köhögök kicsit. nem nagyon, csak T-1, ahol a T az a nap, amikor felmegy a lázad, és ágynak esel. és tudod, az van, hogy nem számít. nincsenek kötelező körök, nincsnek sürgető kötelességek, és nincsen sürgető határidő - lásd, kalácsony tizenhat óra, meg ilyenek- . és nincsen "minden a te dolgod, bevásárlás, készülődés, takarítás, sütésfőzés, kalácsonyfa, és mégmindignemvagykész".

viszont van mosoly és csók. rengeteg. van türelem és nyugalom. rengeteg.

- kalácsonyfa sincsen, bájdövéj. -

bevásárolunk, még van dolga, de nem hisztizik, tudja, hogy semmi nem változik tőle. combfixet vesz és bőrcipőt, és nem ideges, amikor félóra múlva is ott ülök a cipővel a lábamon, és gondolkodom. és elhangzik a mondat "én elülök itt akár még két órát is", és én elérzékenyülök, mert többet ér ez, mint tíz szeretlek, aztán rohan felmérni, de előtte még ad két ráérős csókot -mindig ad, akármennyire rohan is- , én nekiállok sütnifőzni, mindent egyszerre, erre szántuk a délutánt. amikor megjön, beáll mosogatni és segíteni, és minden olyan egyszerű és olyan nyugalmas, és elkészül a túrós pogácsa, a chilisbab, a mézeszserbó, és a káposztástésztával töltött kacsa -ebből persze éjjel még eszünk, közös felkiáltással, és nyammogással, deklaráljuk, hogy milyenistenifinomahúsa- , én alig állok a lábamon - nem szokta  cigány a szántást- , és képes még elmosogatni és rendbetenni a konyhát, és képes utána még megmasszírozni, hogy lábra tudjak állni, és reggel úgy ébredek, hogy "boldogkalácsonytnekünk".

hatalmas szerelem a címe. több, mint 300 kiló, annyi ideig tud lábon maradni, míg megfürdik, és más púderezi hatalmas redői közét. negyedik férje brazil motoros bombázó. négyszer akkora a teste, mint az enyém. 

az önbizalma meg negyvenszer.  

túl sok élmény, túl sok kavarog a fejemben. gondolatok, történések, asszociációk mindenhonnan, blogokból, tévéből, például eszembe jutott, hogy szabótamástól kaptam az első csókomat, egyszer hazafelé menet, tizennégy éves koromban, a házunk előtt, nyálas volt és nem tudott csókolni, hogy volt nekem gyerekkoromban hangversenybérletem is a színházbérleten kívül,

aztán felhívott a jutta, hogy ott áll a házunk előtt, meg a papus, és megtudtam, hogy a köcsögöt majdnem elvitte egy szívroham, most jött ki a kórházból

aztán kimondottan élvezem a karácsonyt, életemben először, nincs rohanás, ajándékokra nincs pénzünk, meg nem is várja el senki tőlünk, ott vagyok, ahol jó nekem, nem érdekelnek a sablonok meg a társadalmi elvárások, főleg nem kalácsony témakörben, szóval úgy van most minden, ahogyan már nagyon régen szeretném, sőt még az is plusz, hogy megmenekültem a nagy budapesti kalácsonyi rohamtól -emlékszem, tavaly egy köcsög szenteste napján ment neki egy fiúnak baseballütővel, csak mert nem fértek el a csarnoknál a parkoló autók között egymás mellett. na, akkor ábrándultam ki végleg. ha ez egyáltalán lehetséges volt.-, és csak szilveszter előtt megyünk haza, akkor már végleg, mert K. már másodikán dolgozik - én meg csak áhítozom...-, ráadásul itt nem csak vidék van, hanem hatalmas nyugalom, ami persze hosszú távon unalmas, hisz tudom én ezt, ezelől költöztem pestre, de időlegesen hihetetlen élmény, ma félóra alatt ötnél többen mosolyogtak rám idegenek,

aztán van még más is, nem besorolható érzelmi pólus szempontjából,

hívott az apám, és én nem bírtam felvenni a telefont,

és lapite oludajo babandidi szeret Magyarországon, így marad és folytatja énekesi pályafutását.

a mostani életem legfontosabb történéséről meg talán lesz egy képriport.

hogy megírom az álmomat, és látom, Viola nap van. ez majd megér egy posztot, ki volt Viola az életemben. csak jelzésképpen: a legpofátlanabb alkalmazottam.

szóval az álmom. igazából ott kezdődött, hogy este hisztiztem egy kört - igen, tudok, de hogy ennyire, és ennyire kontrollálhatatlanul, az még engem is meglepett-, és aztán jól elküldtem a jelentést a próbamunkáról, és utána megmasszíroztam a vádliját és jól belealudt, majd nagynehezen rávettem, hogy forduljon irányba, és aludjon kényelmesen és lekapcsoltam a tévét, hogy tudjon végre aludni, mert dögfáradt volt, de én meg nem voltam álmos, és csak hallgattam a horkolását a vállgödrébe bújva, és aztán arra ébredtem, hogy jujj. szóval sétáltunk valahol és volt egy patak, ami átfolyt az úton, és néztük, milyen praktikus ez a biciklistáknak, mert menet közben tudják lemosni a biciklik kerekeit, és levettük a cipőnket, ő a kézzel varrott, vitorlázósforma tisztabőr, ámde elegáns és kissé extrém cipőjét, mire rá is csodálkoztam, én meg kínlódtam egy kicsit a zoknimmal, mert nem tudtam lehúzni, és úgy sétáltunk tovább, és volt valami faluvég, ahol akartam mondani, hogy szeretem, de valamiért mégsem mondtam, és naplemente volt, és gyalog voltunk, mintha a világ végén. aztán volt egy hely, ahol szólt a zene, de nem hangosan, és olyan volt, mint egy kis bunker, sötét és otthonos, és folyosók voltak és halvány fények, és ott volt a régvolt főnököm, és ő egy rózsaszín szobában volt, aztán valaki folyton jött utánam, és én mentem előle, és mindig eltévesztettem a kijáratot és a férfivécébe nyitottam be, és ott volt a voltosztálytársam, a manó, és derékig le volt vetkőzve, és egy kanapén átölelt, és akkor már én is meztelen voltam deréktól felfelé, és félmosollyal bevallotta, hogy biszex, és hogy megkönnyebbült, hogy elmondhatja, mert milyen nehéz volt titkolni az iskolában meg még húsz évig, és közben valahol egy török fekete hajú fiúval szexeltem lépten-nyomon, és azt mondtam neki, hogy ő az első török fiú az életemben, és aztán voltunk egy moziban, és K. a nézőtéren ült le, én meg a színpadon levő egyetlen székbe, és kitekert nyakkal néztem a filmet,  és azt gondoltam, biztosan neheztel ezért, de csakazértis ott maradtam, aztán meg mégsem, hanem elmentem fagylaltért, és letettem az asztalra, hogy majd oszt belőle, de ő rá sem hederített és a fagylalt elolvadt és én elindultam a szobánkba, hogy majd meghűtöm és megeszem úgy, és közben volt egy kék nő kinn a terasz kövén feküdve, a kezében sárga hólapát, és egy leanderbokor mögött feküdt, és én arra ébredtem, hogy egész végig meg sem érintett és hogy olyan szomorú vagyok, és forgolódtam és sötét volt, és nagyon hosszúnak tűnt, mire felébredt és én végre hozzábújva elsírhattam magam, és akkor elmesélte, hogy ő meg azt álmodta, hogy az esti hisztim után összecsomagoltam és elhagytam.

és olyan jó, hogy most fordítva van, a rosszat álmodom, a jó meg a valóság.

a mai napomat a dallamosság hatja át, és én úgy utálom a telet, meg a kora hajnalokat, hogy arra nincsen szó, hideg van és sötét és korán, a szobába befűtöttem és előre reszketek, hogy ki kell menni a hidegbe, és utálom, utálom ezt a fílinget, olyan hatra-gyárba-menős-proli-fíling...no, nem mintha lenézném én azt, csak már nem nekem való, és nem elég finom.

na, keresek fehér zoknit, és összevakarózom...

másnapra kicsit összeszedtem magam, habár reggel úgy húzott vissza az ágy, mint a mágnes. egész nap remegett a lábam a fáradtságtól, három kávét letoltam még, a reggeli után. még a járásom is olyan volt, mint majdnem régen, éreztem előbjni az erőt, örültem neki. veszkődtem egy kört azzal, hogy rengeteg kérdésemre nem kaptam választ. kértem róla írásos anyagot. nem volt, de kaptam valami áthidaló megoldást. átfutottam, míg ebédeltek. na és mikor jön be a tulajdonos? hát persze, hogy pont akkor. hát persze, hogy nem értette, miért ülök benn. zavaromban elkezdtem mentegetőzni. aztán rájöttem, hiába, hisz ha nem látja át, micsoda információhiány van - márpedig hogyan is látná át, nincs rá ideje, azért keres valakit. kérdés, ezt mennyire fogja fel. - a többiek továbbra is fixen kezelnek, mármint a jövetelemet. de én a mai nap után aggódom és még ezzel együtt is, normálisabbnak tűnik, az eddig főnökömnél ez az ember. csak hagyjon kibontakozni. mindenesetre az illetékeseknél, akiknek a véleményét kikéri, igyekeztem jó pontokat szerezni. holnap meg fehér ruhában műtőbe megyek kukkolni. azért az vigasztal, hogy a lányok ugyanúgy izgulnak. többjének piros volt a nyaka a beszélgetés közben, és remegett a hangja. és persze máris  elmondták, miket szeretnének elérni nálam. ez aranyos volt, zavarba jöttek, amikor közöltem, hogy nem fogok ígérni semmit, egyrészt nincs felhatalmazásom hozzá egyelőre, másrészt még nem látom át a körülményeket. zavartan nevetgéltek.

más. itt már petárdáznak. szutykok. na és ezt nézd meg és ezt. százmillió a hajléktalanoknak, és ötvenötmillió jégre. szerinted arányos? mert szerintem nem. kabjákbé.

a gyerekvárás nem betegség, hanem áldott állapot.

ne higgyétek el az ellenkezőjét.

akkora ködben jöttem haza éjjel, mint a tejfel. az orromig sem láttam szinte, hatvannal döcögtünk csornáig, úgymint rátapadtam egy autóra (köszi giu724), ezzel nagyjából tudtam, merre megy az út. aztán bábolnától a pályán még nagyobb köd, még szerencse, hogy betéve tudom a kanyarokat, de az érdekes volt, hogy külföldi rendszámú autók kétszázzal suhantak el mellettünk, én meg csak lestem a villogó féklámpákat, és folyton attól féltem, hogy előttem összeszaladnak a ködben és belefutunk.

szóval, na, az a helyzet, hogy megvolt az első próbanapom, úgysem bírom ki, hogy ne beszéljek róla, bár tartok tőle, hogy elkiabálom, pedig még meg sem egyeztünk, és mindenkinek úgy mutatott be az asszisztens, hogy a leendő főnökünk, pedig még meg sem egyeztünk, szóval még nem egyeztünk meg, így még mindig szoríts, de nagyon. ne aggódj, ha úgy maradnak az ujjaid, majd megplasztikázzuk.