Egyszerűen imádom ezt a dvd shopot. Hogy egy darab mozijegynél olcsóbban lehet eszméletlen jó filmeket rendelni. Éjjel belefutottam a sin citybe. Bele is aludtam, a vihar, a meleg meg a vörösbor elfárasztott. Viszont lenyűgözött (miért is nem lep meg, Tarantino a társrendező).
Persze a filmek ott sorakoznak a polcon, mert mindig elfoglaljuk magunkat valami mással.
Nancyből időközben nanci, manci, majd mancika lett. Nevét akkor sem változtattuk meg, amidőn egy intim pillanatban hanyattdőlve hagyta magát megvizsgálni, és én két hatalmas herét találtam a hátsó lábai között. (Babám tájékoztatott, hogy a rágcsálóknak általában nagy van, mert én ijedten kérdeztem, nincs neki valami baja, nézd milyen naaagy?!) Szóval mancika még mindig rohan a rácshoz, ha meglát, csökkentette az esti kerengő dervisezést a ketrecben, pedig kevesebbet engedjük ki, leküzdhetetlen drótrágási függősége okán, viszont édesen kucorodik az ölemben, mikor kiemelem (csak akkor karmol széjjel, amikor leteszem, de ezt is megoldjuk, lassan ideje az állatorovosnak és ott nemcsak oltást kap, hanem a karmocskáit is levágatjuk egyúttal), olyankor bebújik a nyakamba, és vagy elégedetten szuszog, vagy nyalogatja a bőrömet. Egyre többet eszik egyébként, folyton éhes, olyan mint egy zab-búza-répa átalakító eszköz, a kimeneti végén barna golyócskákkal. Azt már olvastad, hogy fürdik velem, bár tegnap békén hagytam, nem volt olyan meleg a lakásban az éjszakai vihar folytán.
Kezd gyanús lenni, hogy a viharok mindig akkorra időzítenek, amikor a babám nincs itthon. Bár legalább most nem volt égdörgés és villámlás, és nem kellett a virágokat bekapkodni, és nem áztam meg. Viszont jól elborozgattam. És tényleg nem unatkoztam közben. A bor hatására sikerült is néhány perce arra ébrednem, hogy a sav marja a torkomat, és majd megfulladok a köhögéstől. De akkor is nagyon finom volt. S már csak délutánig kell kibírnom, hogy lássam a babámat (aki egyébként wellnessel és hasonló finomságok és élvezi; bezzeg én sosem tudtam élvezni a csapatépítőket, úgyhogy irigylem kicsit ezért).
Ebben a nyárban csak azt utálom, hogy teli vagyok melegpattikkal és hogy az utcán ruhában kell lenni, meg hogy a dinnyétől akkora hasam van, mint a ház (meg egyébként is - sose szedjetek kortikoszteroidot, shit),
és azt imádom, hogy végre, és ezt hívom én igazi nyárnak, hogy amikor lehűlést jósolnak az azt jelenti, hogy nem 38 fok lesz, csak 33, és igen, akarom még, és még és még, tartson jó soká, de persze nem fog. Ezen a szutyok szélességin csak a tél hosszú.
Az interjúk kapcsán azon gondolkoztam, hogy elég nagy váltás lenne operációs vagy helpdeszkás vezetőnek lenni. De mondjuk fix lenne a pénz, és az most nekünk nagyon kell.
Az allianz meg mennyire mondta, hogy énén, aztán egy szót se többet. Korrekt munkaadók, je.
Reggel és déluán egykor még hálát adtam az időjárásnak, hogy elintézte, hogy nyugodt szívvel induljak el, és ne rohadjak bele. Negyed kettőkor elégedett voltam magammal, hogy képes voltam időben elindulni, és nem fogok elkésni. Aztán az Árpád-hídon pukkanás, majd csattogás és kezdett gyanús lenni a dolog. Lekanyarodtam, kerestem árnyékot, és meglestem, amint egy nagy vasdarab pöffeszkedik a jobb hátsó kerékben, a kerék pedig lustán és laposan simul a forró földre, amiből már kiégett a fű. Miután babám nincs itthon, felhívtam Z.t, aki egyébként éppen tíz perccel azelőtt közölte, hogy nem ér rá ma délután, hogy mégis rá kéne érnie, amennyiben képes kereket cserélni. Hát képes, félórát ígér, majd tíz perc múlva befut, napbarnán, izmosan és nyálcsorgatóan szexin, és öt perc alett kicseréli a kereket az ócska pótkerékre. a nyálam csorog, amint nézem az izzadtságcseppeket domború mellkasán. Majd elrohan és én tovább próbálom a kétórási interjúmat lemondani, ami nem sikerül, így felfújatom a gumikat az essonál, majd fél háromra oda is érek. Szembetalálom magam a latin (eredeti) macho kinézetű emberrel a folyosón, aki kicsit sem szemrehányóan közli, hogy rohan és elkéstem, én elmesélem öt percben, mit küzdöttem, hogy felhívjam (ami sokkal könnyebb lett volna, ha asszisztense ad közvetlen telefonszámot), és a jövő hétben maradunk. Én visszaindulok budára a fejvadászhoz, az autóban lerohad rólam a fekete szövetnadrág (de legalább úgy érzem, csinos vagyok), megmosdom a mosdóban, várakozás közben szantálfa-legyezővel hűtöm magam, és miközben attól félek, undorodni fog vizes arcomtól a tanácsadó, ő beterel egy hűvös tárgyalóba, és azt mondja végül, majd talán behivnak, ez már nem rajta múlik, de szerinte igen, és ugye jó hamar tudok kezdeni.
Most bepakoltam a hűtőbe a jegesteát meg a dinnyéket és nektarinokat, megfürdöttem és most jó. Egy másodpercig sem voltam ideges.
Isten hozott, régi tappancska. Meddig maradsz?
Alig aludtunk együtt pár órát és ma megint elmegy. Vagyis elment. Reggel. Nem bírt felébreszteni a szokásos reggeli közös kávézáshoz/teázáshoz, mert este megelégeltem a napok óta forgolódva alig elalvást, és rásegítettem. Eredményeképpen az utolsó pillanatban lehelt életet belém, így csak (én) a klotyón ülve, ő felmálházás közben odaszól, csak úgy, súlytalanul: te féltékeny babám, mi én, dunnyogva, jóvammászabaaaad, mire ő, hogy de nyilvános helyen találkoztam vele, én orrom behúzva (ismered ezt a női metakommunikációt, amikor a szád csücsörít, az orrod kicsit behúzod, a fejed lehajtod és úgy gügyögsz) tudod jól, hogy ennek nincs realitása (gy.k. a féltékenységnek), ő meg hogy de nyilvános hely, mondom, ott is lehet bármit mondani, meg kérni, ilyenek, és akkor vigyorogva azzal zárja le, hogy na ennek nincs realitása, tudod.
Azt hiszem, elmondom majd még sokszor, hogy nem a szexre lennék féltékeny. A szex jó. A lelkem, az a női. Na az.
Én világéletemben nem voltam féltékeny. Ma mégis ott motoszkált bennem, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy találkozik az exével. Tiszta hülyeség, mi?
Most meg itt a vihar, hirtelen. Egyik pillanatban még sütött a nap, aztán besimult, és egyszer csak kitört. Alig győztem becsukni az ablakokat. Még a virágokat sem vettem be. De amikor jött a jégeső, mégis kellett. Úgyhogy egyesével nyitottam az ablakokat, számítva arra, hogy becsapja a szél, és bekaptam őket. Közben szarrá áztam a négy ablaknál, mehettem fürdeni. Most nem lehet látni a szomszéd házat, és villog a lámpa.
Remek. A babám meg még kétórányira van tőlem.
Ki kéne menni a dunaharaszti tóra délután, fürdeni egy jót.
Jön velem valaki?
A(z egészségesnek tűnő) nő sétál az autók között, kezében tábla: "Beteg gyermekem van, kérem, segítsenek"
Miközben azon drukkolok, nehogy odajöjjön és lelkifurdalást ébresszen bennem, eszembe jut egy kép: Bruce Willis, a bérgyilkos rezignált nyugalommal autózik az Árpád-híd pesti hídfőjénél, mikor meglátja a lányt. Odaszól neki: "Jó, segítek. Jöjjön, üljön be mellém és mondja a részleteket."
Tavalyig még hittem. Vízöntő-kor. Ma már csak kérdem minden alkalommal babámat: Mi Történik?? Gázrobbanás, lakástűz, autóbaleset, kamionbaleset, késelés, etcetera. Min-den ál-dott nap-ra jut va-la-mi. De tényleg.
Mi Történik Itt a Világban?
