Nancyből időközben nanci, manci, majd mancika lett. Nevét akkor sem változtattuk meg, amidőn egy intim pillanatban hanyattdőlve hagyta magát megvizsgálni, és én két hatalmas herét találtam a hátsó lábai között. (Babám tájékoztatott, hogy a rágcsálóknak általában nagy van, mert én ijedten kérdeztem, nincs neki valami baja, nézd milyen naaagy?!) Szóval mancika még mindig rohan a rácshoz, ha meglát, csökkentette az esti kerengő dervisezést a ketrecben, pedig kevesebbet engedjük ki, leküzdhetetlen drótrágási függősége okán, viszont édesen kucorodik az ölemben, mikor kiemelem (csak akkor karmol széjjel, amikor leteszem, de ezt is megoldjuk, lassan ideje az állatorovosnak és ott nemcsak oltást kap, hanem a karmocskáit is levágatjuk egyúttal), olyankor bebújik a nyakamba, és vagy elégedetten szuszog, vagy nyalogatja a bőrömet. Egyre többet eszik egyébként, folyton éhes, olyan mint egy zab-búza-répa átalakító eszköz, a kimeneti végén barna golyócskákkal. Azt már olvastad, hogy fürdik velem, bár tegnap békén hagytam, nem volt olyan meleg a lakásban az éjszakai vihar folytán.
