Alig aludtunk együtt pár órát és ma megint elmegy. Vagyis elment. Reggel. Nem bírt felébreszteni a szokásos reggeli közös kávézáshoz/teázáshoz, mert este megelégeltem a napok óta forgolódva alig elalvást, és rásegítettem. Eredményeképpen az utolsó pillanatban lehelt életet belém, így csak (én) a klotyón ülve, ő felmálházás közben odaszól, csak úgy, súlytalanul: te féltékeny babám, mi én, dunnyogva, jóvammászabaaaad, mire ő, hogy de nyilvános helyen találkoztam vele, én orrom behúzva (ismered ezt a női metakommunikációt, amikor a szád csücsörít, az orrod kicsit behúzod, a fejed lehajtod és úgy gügyögsz) tudod jól, hogy ennek nincs realitása (gy.k. a féltékenységnek), ő meg hogy de nyilvános hely, mondom, ott is lehet bármit mondani, meg kérni, ilyenek, és akkor vigyorogva azzal zárja le, hogy na ennek nincs realitása, tudod.
Azt hiszem, elmondom majd még sokszor, hogy nem a szexre lennék féltékeny. A szex jó. A lelkem, az a női. Na az.
