Tappancs blogja

Nos, végül is anyámban nem kellett csalódnom: felhívott, hogy akkor segít, de lehet, hogy akkor ők januárban éhen fognak halni. Csak annyit mondtam, hogy ezt majd személyesen megbeszéljük.

Túróstésztát terveztünk, de végül elővettem a frissen kapott vaddisznót, és megcsináltam sültnek, házisonkával és fokhagymával tűzdelve, egész krumplival, vörös- és fokhagymával, egész dióval és sárgarépával, zsályával és lestyánnal. A vacsorához meg a sarokban a kis körasztalból piros terítővel meg narancssárga kislámpával és pezsgővel kis szeparét terítettem. Ez a második közös karácsonyunk és az első karácsonyfánk.

A tegnapi nap kiütéssel győzött. A bankom írt egy levelet, amiben elegánsan elsiklik az egy hónappal ezelőtti megállapodásunk felett, a levél dátuma harmadika, feladási ideje 17-e. a megállapodás rám eső részét múlt hónapban is, és e hónapban is teljesítettem, egészen pontosan december 12-én. Ezt is figyelmen kívül hagyják. A postán nem tudtam feladni a csekket, mert én is elegánsan (balgán) elfelejtettem, hogy a számlámon levő pénz kevesebb lehet a bevásárlásaim okán. A babám hasonló jó hírekkel fogadott. És akkor kiborultam. Sikerült is szétsírnom a szememet, és akkor azt mondta, hívd fel anyádat, és én kínosan röhögtem. És akkor arra gondoltam, tényleg, mit veszíthetek, s bár a fejemben visszhangzottak mondatai, a szokásos sílusában ("csak ezért hívtál" és "na mi van, ilyenkor jó vagyok?" és az a mijafasztakarsztőlem-hangsúly), fogtam a telefont, rosszabbmárnemnagyonlehet, gondoltam, és tátott szájjal tettem le. Ugyanis annyit mondott: jó. Én meg behazudtam, hogy amúgy is mentünk volna karácsonykor (eszemben sem volt), és letettem. Én egy hős vagyok. Mint malacka.

A tegnapi nap ellenfelévé nőtte ki magát a mai is, miután a postán felvettem a bíróság levelét, s amelyben arról értesítenek, hogy az exem mégis fellebbezett, a bíróság rosszul számolt-indoklással. És a babám még ezzel akart beszélni. Ezzel. Egy ilyen szutyokkal, egy ilyen kis rohadt buzival. Hogy nem süllyed el, hogy nem vakul meg a tükör, amikor belenéz.

A két nap között a harc még folyik, még van a maiból vagy tíz óra. Jelentkezéseket korlátozott számban fogadunk el, "tappancsnak már úgyis mindegy" jeligére.

A nagy büdös helyzet az, hogy helyzet van. 39 jelentkezést küldtem el, 4 visszautasítást kaptam, 1 interjún voltam. Ez egy hónap mérlege. A zsuzsinak nincs meg a törzslapja, mert a lízingcég szerint még jövök nekik vagy nyolcezerrel, de egyenlegközlőt nem küldenek, hogy tudjam, mi az. Amikor lejárt, megköszönték szép levélben (ez egy éve volt), és remélték, hogy a biztosításomat nem viszem el tőlük. Viszont zsuzsi műszakija január másodikán lejár. Mint ahogy a passzív táppénzem is, de az oep nem tudja, pontosan hol kell befizetnem és hogyan a járulékot, hogy továbbra is kapjak orvosi ellátást. A táppénzes papír leadásához órákat kell várakozni. A fürdőszoba szét van verve -najó, csak két csempe a kád alatt, de jön a lukon a hideg-. Mert helyrehozni már nem sürgős. Szétverni az volt. Sürgősebb, mint megnézni a szomszédot, hogy véletlenül nem onnan van-e az ázás. Szétverés után volt hajlandó átmenni a szerelő, és csodálkozva jött vissza, hogy dehát ott minden csurom víz, ez egyértelmű. De amikor én mondtam, elhajtottak, hogy nem értek hozzá. a flbontás után kiderült, hogy csőtörés van. Ott nincs csempe amúgy. A gasztroenterológiára másfél hónapos időpontot adtak, mondjuk az mindjárt itt van, a január 7, viszont nem fogok tudni menni, ha nem tudom befizetni a járulékot. És akkor most azt nem is említem, hogy pénz. Legyinthetünk, ugyan, az a legkevesebb. Nos, szó szerint.

Van jó dolog is. Például, hogy felére lealkudtam egy fenyőfát, egy nappal azután, hogy már lemondtunk róla, merthogy állítólag idén milyen drága. Meg hogy a lakástulajdonos belement, hogy kicseréljük a padlószőnyeget, és ha minden igaz, a két ünnep között megejtjük. (Remélem, valóban, nem úgy, mint az ablakszigetelést. Merthogy szegény babám halálra dolgozza magát.) (Nekem nem tudtok valami munkát? Távmunka is jó. Be vagyok szarva, na.) A pénteki sörözésre alig lehetett helyet találni, úgyhogy most máshova megyünk. Ja és második hete köüzdök egy vírussal, mostanra sikerül a babámnak is átadnom, én túl vagyok egy fájdalmas garatgyulladáson vele, meg némi tacogne-kóron, mára a köhögés maradt meg a hőemelkedés, de ez nem a pozitív részbe tartozik.

Mennyit megcsináltam már, és még sosem izgultam. Most meg egyenes full ideges vagyok.

Házi szalonnát eszem vöröshagymával és saját készítésű kenyérrel, két napja azon morfondírozom, hogy tudom-e valójában (kérdés szlovákiából), mit akarok, és amellett, hogy persze, ott a konkrét kérdés, hogyan lehet megvalósítani a nyugodt vidéki álmot és a karriert (karrier nagyon egyenlő pénz), és ha választani kéne, melyiket választanám, ugyanez a kérdés pörög, amikor a munkátlanságon rugózom, és a babám mosolyogva mondja, mennyire jó, hogy itthon vagyok, amikor hazaér, és tudom, hogy a munkában vágyom a szabadnapokra, itthon vágyom a munka önmegvalósítására, és azon utopizálok, vajon lehetséges-e egy emberhez méltó élet, amelyben nem túlórázol, élvezed a munkát, és amikor hazamész, még világos van, hogy a kertben meglocsolhasd a fűszernövényeket, a szomszédok nem zörömbölnek, viszont a madarak repkednek a kerti fákon, s vajon lehetséges-e, hogy létezik olyan munka, amit otthon lehet, és ha valóban, akkor megfizetik-e, és vajon nem zár-e be jobban, mint szeretnéd, turbózva ezzel szociális fogyatékosságodat, és a vállam változatlanul fáj, a karom változatlanul zsibbad, és a masszőr elejtette szavát a nyaki bordáról összevetem a múltkori röntgennel és megnézem a neten, és az agyam csak ezen rugózik, és vajon jó-e, ha ez, talán igen, mert nem szeretem a megoldatlan dolgokat (ami jellemző az egész orvoslásra - ezért van nagy sikere a doktorhauznak), de talán nem, mert mit is lehet vele kezdeni, hiszen még az epekőműtétre sem vagyok képes rászánni magamat, és vajon mikor öregedtem meg ennyire hirtelen testileg, amikor kábé öt éve még simán bírtam az éjszakázást a két munkahellyel is, de viszont (sic!) nem bírom a tudatot, hogy nem járulok hozzá a családi kasszához (még sokkal kevésbé, mint a pénztelenséget), és vajon hova kiáltsam ki a világnak, a munkáltatóknak, hogy értsétek már meg, velem csak jól járhattok, és ki hallja meg egyáltalán, és hogy rájöttem, minden önbizalmam és határozottságom a munkámba összpontosul, de ott meg pont nem tudom hasznosítani éppen most, úgyhogy próbálom kiélni magam a kalácsokban és kenyerekben, ha macskám lenne, azzal mondjuk még lehetne is beszélgetni, de mancikához annyit kell csak szólni, hogy meg ne ijedjen, amikor el van bambulva (ugyanis ő egy kis rezzenős rágcsáló), az én egész napi programom pedig a fizikoterápia meg a csarnokban a házi tej, és elsírom magam, ha a babám később jön, vagy vidékre megy, és ilyenkor meg önző dögnek érzem magam, de nem akarom ilyen elhagyatott kislánynak érezni magam, ilyen tehetetlennek, az még elviselhetőbb lenne, ha hülye lennék, és tudnám magamról, mert akkor legalább tudom, miért, de most hasznavehetetlen vagyok, és értéktelen és tehetetlen, és ez iszonyú érzés.

A múltkor olyan jól sikerült a karobos kalács, hogy ismét nekiláttam. Most sül.

Van egy reklám a tévében, görög ruhás pasik táncolnak benne egy teraszon, és nekem két napja esett le (jó hangosan), hogy ezek nem is görögök, hanem kéményseprők.

Alapvetés: a babám vidéki fiú lévén az állatokat "termékeknek" tekinti, a háziállatnak kell legyen valami haszna. Tyúkot, kacsát, disznót nyulat megesszük, kutya őrzi a házat, macska összefogdossa az egeret. Így.

Ő: - ügyülübügyülünenszi (vagy valami hasonló)

én: - hallottam ám, hogy hajnalban is gyöngyörgetted Mancikát...

Ő: - mert a gazda szeme hizlalja a jószágot...

Nos, arra már nem emlékszem, kié a felkérés, de legyen a hét. Jól emlékszem, hogy az elmúlt hét év?

2000 - a elköltözésem és válásom éve, telve depresszióval, gyógyszerekkel, kórházi kezeléssel és halálvággyal. Minden mindegy volt, csak szabaduljak már, mint a róka, aki lerágja a saját lábát is a csapdában akár. Béreltem budapesten egy félszuterént, találtam munkát, szerelmes voltam, elhagyott voltam, sokat éjszakáztam, munkával és szórakozással is, volt hogy egy bombával kezdtem a napot, hogy nyitva tudjam tartani a szemem. Pénzem nem volt, két munkahelyen dolgoztam, reggel nyolctól éjjel egyig-kettőig, volt hogy cigányokat szolgáltam ki, az egyikből ment a rezsi, a másikból meg a napi megélhetés (napi fizetést kaptam), hétvégén meg a barátaim adtak enni.

2001 - az éjszakázások elmaradtak, másik lakásba költöztem. Az előző évi projektből végre megjött a bevétel, aztán el is ment a baráti kölcsönök törlesztésére, hónapokig 50 és 100 ezer forintból éltem (csak az albérlet 48 volt). Közben másik munkát találtam, jobban testhez állót, s kezdtem embernek érezni magam. És férfit sem akartam látni magam körül, a szexen kívül, néha még arra sem.

2002 - 2004 - így teltek az évek, gyakorlatilag a pénz szorításában, másra nemigen emlékszem, aztán 2004-ben megismerkedtem egy fiúval a munkahelyemen, és évek óta először arra vágytam, hogy legyen mellettem valaki. Aztán elköltözött gondolkodni. Gondolom azon, hogy miért is nem szültem neki gyereket, amikor megígértem, hogy nem szülök. Ezen a ponton megállapítottam: igaza volt a gimnáziumi osztályfőnökömnek. Minden bajom abból származik, mert egyenes, őszinte és makacs vagyok. Az emberek nincsenek ehhez hozzászokva. Nem is tudják kezelni. Akkor elhatároztam: csak amellett az ember mellett tudok boldog lenni, aki számára ez feltétel, nem pedig hátrány.

2005 - a munkahelyemen sorra cserélődtek a főnökök, minden cserével egyre rosszabbul jártunk, s bár ez és az előző év anyagilag helyrebillentett, a lelkem egyre rosszabbodott. Júliusban megismertem a babámat az interneten, elkönyveltem, hogy a jó pasik vagy messze laknak, vagy nősek, de leginkább mindkettő, úgyhogy barátkozzunk, sok kárt nem okozhat. Aztán szeptember 19-én megdőlt minden. Akkor láttam először. Októberig nagyon szép volt. Aztán szerelmes lettem. Aztán egyre szebb lett, mert ő is.

2006 - március 7-én szakított velem, én lebénultam, és egy hétig sem nem láttam, sem nem hallottam. Egy hét múlva újra jelentkezett. Júliusban kirúgtak a munkahelyemről, ma sem tudom, miért. A depresszióm csak erre várt. Akkor nyitottam ezt a blogot. Októberben feladtam mindent. A babámat alig láttam, a pénzem rohamosan fogyott, és már nem reménykedtem semmiben. Egyedül juditomra számíthattam. És akkor a babámnak sem kellett több, végre nagy levegőt vett. Novemberben odaköltöztem hozzá, december végén pedig visszaköltöztünk pestre együtt.

2007 - év elején találtam munkát, illetve munkahelyet, mert munka nem sok volt, ami idegesítő, innen augusztusban elcsábítottak. Munka, pénz és hosszútávú tervek ígéretével. Már majdnem letelt a próbaidőm, amikor bedőlt a cég. Ettől függetlenül ez a boldogság éve.

Sajnálom, a részleteket privátoltam, néhány emlékezetes rész kimarad, pedig így utólag már vicces és szórakoztató. Na majd írok egy könyvet róla (privát poén).