A tegnapi nap kiütéssel győzött. A bankom írt egy levelet, amiben elegánsan elsiklik az egy hónappal ezelőtti megállapodásunk felett, a levél dátuma harmadika, feladási ideje 17-e. a megállapodás rám eső részét múlt hónapban is, és e hónapban is teljesítettem, egészen pontosan december 12-én. Ezt is figyelmen kívül hagyják. A postán nem tudtam feladni a csekket, mert én is elegánsan (balgán) elfelejtettem, hogy a számlámon levő pénz kevesebb lehet a bevásárlásaim okán. A babám hasonló jó hírekkel fogadott. És akkor kiborultam. Sikerült is szétsírnom a szememet, és akkor azt mondta, hívd fel anyádat, és én kínosan röhögtem. És akkor arra gondoltam, tényleg, mit veszíthetek, s bár a fejemben visszhangzottak mondatai, a szokásos sílusában ("csak ezért hívtál" és "na mi van, ilyenkor jó vagyok?" és az a mijafasztakarsztőlem-hangsúly), fogtam a telefont, rosszabbmárnemnagyonlehet, gondoltam, és tátott szájjal tettem le. Ugyanis annyit mondott: jó. Én meg behazudtam, hogy amúgy is mentünk volna karácsonykor (eszemben sem volt), és letettem. Én egy hős vagyok. Mint malacka.

A tegnapi nap ellenfelévé nőtte ki magát a mai is, miután a postán felvettem a bíróság levelét, s amelyben arról értesítenek, hogy az exem mégis fellebbezett, a bíróság rosszul számolt-indoklással. És a babám még ezzel akart beszélni. Ezzel. Egy ilyen szutyokkal, egy ilyen kis rohadt buzival. Hogy nem süllyed el, hogy nem vakul meg a tükör, amikor belenéz.

A két nap között a harc még folyik, még van a maiból vagy tíz óra. Jelentkezéseket korlátozott számban fogadunk el, "tappancsnak már úgyis mindegy" jeligére.