Házi szalonnát eszem vöröshagymával és saját készítésű kenyérrel, két napja azon morfondírozom, hogy tudom-e valójában (kérdés szlovákiából), mit akarok, és amellett, hogy persze, ott a konkrét kérdés, hogyan lehet megvalósítani a nyugodt vidéki álmot és a karriert (karrier nagyon egyenlő pénz), és ha választani kéne, melyiket választanám, ugyanez a kérdés pörög, amikor a munkátlanságon rugózom, és a babám mosolyogva mondja, mennyire jó, hogy itthon vagyok, amikor hazaér, és tudom, hogy a munkában vágyom a szabadnapokra, itthon vágyom a munka önmegvalósítására, és azon utopizálok, vajon lehetséges-e egy emberhez méltó élet, amelyben nem túlórázol, élvezed a munkát, és amikor hazamész, még világos van, hogy a kertben meglocsolhasd a fűszernövényeket, a szomszédok nem zörömbölnek, viszont a madarak repkednek a kerti fákon, s vajon lehetséges-e, hogy létezik olyan munka, amit otthon lehet, és ha valóban, akkor megfizetik-e, és vajon nem zár-e be jobban, mint szeretnéd, turbózva ezzel szociális fogyatékosságodat, és a vállam változatlanul fáj, a karom változatlanul zsibbad, és a masszőr elejtette szavát a nyaki bordáról összevetem a múltkori röntgennel és megnézem a neten, és az agyam csak ezen rugózik, és vajon jó-e, ha ez, talán igen, mert nem szeretem a megoldatlan dolgokat (ami jellemző az egész orvoslásra - ezért van nagy sikere a doktorhauznak), de talán nem, mert mit is lehet vele kezdeni, hiszen még az epekőműtétre sem vagyok képes rászánni magamat, és vajon mikor öregedtem meg ennyire hirtelen testileg, amikor kábé öt éve még simán bírtam az éjszakázást a két munkahellyel is, de viszont (sic!) nem bírom a tudatot, hogy nem járulok hozzá a családi kasszához (még sokkal kevésbé, mint a pénztelenséget), és vajon hova kiáltsam ki a világnak, a munkáltatóknak, hogy értsétek már meg, velem csak jól járhattok, és ki hallja meg egyáltalán, és hogy rájöttem, minden önbizalmam és határozottságom a munkámba összpontosul, de ott meg pont nem tudom hasznosítani éppen most, úgyhogy próbálom kiélni magam a kalácsokban és kenyerekben, ha macskám lenne, azzal mondjuk még lehetne is beszélgetni, de mancikához annyit kell csak szólni, hogy meg ne ijedjen, amikor el van bambulva (ugyanis ő egy kis rezzenős rágcsáló), az én egész napi programom pedig a fizikoterápia meg a csarnokban a házi tej, és elsírom magam, ha a babám később jön, vagy vidékre megy, és ilyenkor meg önző dögnek érzem magam, de nem akarom ilyen elhagyatott kislánynak érezni magam, ilyen tehetetlennek, az még elviselhetőbb lenne, ha hülye lennék, és tudnám magamról, mert akkor legalább tudom, miért, de most hasznavehetetlen vagyok, és értéktelen és tehetetlen, és ez iszonyú érzés.
