rövid volt: egy nő - akit tudtam, hogy ismerek, de nem tudom, ki volt -, mutatta a száját, hogy milyen szép, és hogy nekem is fel kéne töltetnem az ajkamat, mert ő megcsináltatta, és olcsó volt, és hiába mondtam, hogy nincs szükségem rá, csak azt hajtogatta, hogy az apró hajszálnál is vékonyabb ráncokon is segít, és akkor nem folyik szét a rúzs.
nem sminkelek. egy kezemen meg tudom számolni, egy évben hányszor.
helyzet, minden irodalmiság és eredetiség nélkül (pálma kedvéért, asszem, mert a telefonomon nincs egység, és nem bírok lemenni az utcára). szóval a helyzet pozitív, mondjuk pont ezért nem értem a mai kedvetlenségemet és nyűgösségemet. szóval pozitív, a tegnapi két interjú nagyon jól sikerült, kaptam egy ajánlatot, nem tökéletes, de konvergál hozzá, úgyhogy valószínűleg elfogadom, a másik helyen jövő héten lesz válasz. jobb kedvem is lett ezektől. megünnepeltem magam egy - majdnem - finom bélszínnel, és jó társasággal - nagyon jóval, megjegyzem -, olyan bókokat kaptam, hogy szinte belepirultam. a lakást rendbe kéne rakni, de ahhoz sincs kedvem, ha arra gondolok, hogy nemsokára időre kell mennem dolgozni, még belémnyilall, hogy jajj, ilyen leeresztve hogyan fog az menni, habár tegnap eléggé felrázott a mozgalmas délután, talán valahol mélyen még bennem van az energia. talán.
egyszerűen muszáj megörökíteni, mert ma éjjel megint olyan vadságot álmodtam. nővér és asszisztens voltam egy kórházban, voltak kórházi ágyak is, de legfőképp az a jelenet maradt meg, és a legabszurdabb, hogy az egyik nőgyógyászati vizsgálóban az orvos egy halott nőt vizsgált, a nő hason feküdt, úgy tárták szét, és amikor az orvosnak lejárt a munkaideje, otthagyta, félig megvizsgálva. néztem, hogy mire jutott, és széttárt lábai között a fémeszközöket láttam, és ahogy belenéztem a testébe, látható volt, hogy az egész hasürege ki van támasztva kb tízcentinként fémeszközökkel. amikor elindultam, hogy hívjak valakit, aki elviszi, hogy ne "romoljon meg" másnapig, lecsúszott az asztalról, összecsuklott, én a folyosóról visszanéztem, és láttam, megigazítja a kezét, és másik nővér odaszól neki, ne igazgassa, maga most halott. a telefonban hívtam a betegszállítókat, akik azt mondták, hogy a halottisokat kell keresnem, akik kérdezték, milyen állapotban van, én pedig azt feleltem, a válla már kék. siettetni akartam őket, de de tudtam, hogy még nem veszekedhetek velük, mert csak nemrég dolgozom itt.
én pedig arra gondoltam, végre azt csinálom, amit szeretnék, még ha keveset fizetnek is.
délután főfiókvezetői és bankhálózati koordinációs interjúkra megyek.
feküdtünk hanyatt a svábhegyen, langyos szél fújt, de legalább nem voltak szúnyogok, betakart, nem fáztam. hanyatt feküdtünk. a felhők jöttek jobbról. gyorsan. felettünk tiszta volt az ég. mire odaértek a felhők, széjjelfoszlottak. válogattunk a csillagok és repülők között. a rohanó felhőket figyelve olyan volt, mintha egy repülő szőnyegen lebegnénk (az adótoronnyal együtt, de ezt nem írom le, mert ki figyelt az antennára.).
a szputnyik tényleg útitársat jelent.
ma hajnalban arra ébredtem, hogy álmodom. egy szórakozóhelyen egy társasággal. odalejtett egy rövid barna hajú, szomorú arcú kislány, smink nélkül, és azt kérdezte: tipikól vagyok, ti honnan vagytok? és én ránéztem, és visszakérdeztem: tipi? majd megfogtam a kezét, félrehúztam, akkor már fehér mamusz volt rajtam, és a fülébe súgtam: tappancs vagyok, de ők nem tudják. örült nekem, bár nem mosolygott, de én tudtam, hogy örül. odavitt egy társasághoz, leültetett, és azt mondta nekik: hát nem megmondtam, hogy nyugodtan le lehet menni bárhova egyedül, úgyis lesznek ott ismerősök?
ennél csak az az álom volt valószerűbb, egy tavalyi, amiben csónakban eveztem egy fiú után, miközben rózsaszín sapkácskát horgoltam a macskám fejére.
most is eltelt egy kis idő, mire tudatosult bennem, hogy csak álmodtam.
ahogy a kölyköm mondaná: ez király. mindenki magára vette a tegnap éjjeli túlcsordulásomat.
nyugalom. mindenkit felhívok, mindenkit megnyugtatok. én valóban elmondom, ha valakivel bajom van, feltéve, hogy érdemes rá. ez még mindig egy napló. nekem. nem üzenő füzet.
a hajamat levágattam, befesttettem, fejemet megsimogattattam, udvaroltattam kicsit - bár a fodrászom becsajozott, így szűkreszabott volt a bókok halomja -, valag pénzt otthagytam, és most jobban vagyok. a nap is süt.
végülis, ha semmi nem jön össze, pálmát is elvehetem feleségül. jó kérója lesz jövőre, és isteni tarhonyás lecsót süt.
legfeljebb szeretőt tartok mellette.
eljött a perc, amikor bizonyos kapcsolataimat át kell értékelnem, továbbá, hogy mire baszom el az értékes (piha! mintha nem lenne belőle oly rengeteg) időmet. a kapcsolatokat a röpke hétvégén redukáltam minimálisra, az időtöltéssel kapcsolatos szabályokat meghoztam. habár a történelem ismétli önmagát, még ily rövidke időtartamon belül is, mint az én életem. az ugyan már biztos, hogy a jövőben még kevesebb energiát fogok belefeccölni bármibe is, mert semmi értelme többet, és nem fogok elsőként adni magamból. ez persze kivülről teljesen másként fog kinézni, megközelíthetetlen jéghercegnő meg lilith meg ilyesmi, de nem érdekel. mindenki küzdjön meg értem, és kész. aztán majd ha látom, hogy érdemes, akkor majd én is. adok magamból. talán. az eddiginél még itthon egyedül ülni is jobb. többet nem leszek kézreálló, polcról levehető és pótszer. tessék engem megbecsülni.
csak egy van belőlem. ha nem kell, hát nem kell.
találós kérdés egy:
ha x azt mondja y-nak egy megkeresésre, hogy dolga van, de közben csak máshova megy, és nem hívja y-t magával, akkor vajon x jogosan érzi-e, hogy vele nem akarnak találkozni, vagy csak hisztis?
találós kérdés kettő:
ha a kereszteződésben zöld lámpánál félrehúzódsz és megállsz a szembejövő szirénázó mentőautó elől, és közben hátulról idegesen nyomják közben a dudát, és erre te legszívesebben kiszállnál és ütemesen vernéd a dudáló fejét a kormányba, emlékeztetve őt ezzel a kreszre, akkor te vagy agresszív, vagy a dudáló?
szerintem nem érdemes olvasni a naplómat. elveszi az időt a telefonálástól, meg az élet egyéb fontos dolgaitól.
szerintem.
szomorúságomban és magányomban írtam tegnap egy sms-t. aztán még néhány őszintét. félreértette, beburkolózott és kitette a tüskéit. mondtam már, hogy visszautasítási komplexusom van? akkor hág a tetőfokára, ha nem is teszek ajánlatot, és úgy utasítanak vissza. shit. hogy ez miért...
miért vallja be valaki a megcsalást. mit vár tőle. ez a lelkifurdalás átterhelése. ha megcsináltam, vállaljam a rossz oldalát is. a kínzó gondolatokat is. a lelkiismeretfurdalást is. multipack. nem ítélem el. csak gondolkodom. a folyamaton. a miérten.
miért érzem úgy, hogy le kell zárnom egy korszakot. talán a szembesülés a hazugságokkal. képtelen vagyok feldolgozni, ha valaki nem vállalja, nemhogy a döntése következményeit, de még a döntést és annak miértjét sem. miért kell mellébeszélni. nyilvánosan azt hangoztatni, hogy milyen klasszak vagyunk. a tettek meg ennek a teljes ellentéte. hát én átmentem a másik oldalra.
és egyébként is. egyszerűen képtelen vagyok nyitni, képtelen vagyok megbocsátani, képtelen vagyok toleráns lenni annyira, mint eddig, és képtelen vagyok feltenni bármiféle álarcot. ebbe is belefáradtam. mindenki szálljon ki az életemből, akit az elkövetkező egy hétben nem keresek meg. végleg.
bezárt a bazár.
