Tappancs blogja

a tündérnevem: Lúthien Galathil...

ha jól végiggondolom, az engem elhagyók/negligálók közös problémája, hogy nem úgy élek, ahogy ők szeretnék. kezdve anyámtól, az exférjemen át, a barátokon keresztül. de kérdem én: "mégis, kinek az élete?" harmincnégy éven át próbáltam megfelelni a társadalmi elvárásoknak, egy sablonos lét képviselőinek, küzdöttem a szeretetükért. és még mindig nem fogják fel, hogy elegem lett. nem vagyok hajlandó elrontani az életem, ahogy ők. ha valamit rosszul csinálok, akkor legalább a magam módján csináljam rosszul. mert akkor legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. a legjobb tudásom szerint. ÉN. megpróbáltam úgy is. felneveltem a gyerekeimet, akikre hihetetlen büszke vagyok. még akkor is, amikor neheztelek rájuk bizonyos dolgok miatt. és már én akarok lenni nekem a fontos. még nem. még csak ott tartok, hogy mindenki élje az életét. legyen felelős önmagáért. én is csak azért akarok. ha be akarok engedni ebbe a világba valakit, akkor azt én döntöm el. szigorú szűrővel. de semmiképpen nem azokat vagy azért, akiket/akikért a társadalom szerint kötelező lenne. már csak egy fél életem van. nem sok, és nem is becsülöm túl sokra mostanában. de ezt is én döntöm el, én élem meg. mások meg a sajátjukat. kéne. és néha ütközünk. van ilyen.

ha olyan hangulatban lennék, értékelném a helyzet keserű tragikomikumát, miszerint az az "anyám" kérdi tőlem számonkérően, hogy nem hiányoznak-e a gyerekeim, akit fél éve - legutóbb, de egyébként sosem - nem érdekel, hogy mi van velem, hogy vagyok, egyebek. az az ember, akinek a nagyanyám temetése után félórával az volt a fő problémája, hogy mit akarok elvinni a szobájából, és nem érti, miért rohantam el tőle a kérdést hallván. röhögni kéne, ha nem lenne oly szánalmas és elkeserítő.

vasárnap dél, anyám módra. hangnem a szokásos, tőle negyven év alatt "megszokott", felháborodott-számonkérő-jéghideg.

csörög.

hogy mi hiányzik a történetből? a köszönésen kívül? a szeretet. a hogyvagy, a miújságveled, a tudokesegíteni, az elmúlt fél év. az elmúlt negyven év az benne volt. hibátlanul(sic).

őt úgy hívják: az anyám.

(a harmonet szerint a napomat a Türelem hatja át. pálmababa, egy leszaromtabletta rendel. nemis. kettő. inkább, mint a xanax.)

a céges rendszerrel lehetett valami, hiába raktam át pénzt a neten a kártyára, csak nem akart megérkezni, ezért húztam az indulást, de már nem bírtam tovább, és megpróbáltam. sikerült fizetnem. ismét elcsodálkoztam, hogy családoknak a szombat esti program a bevásárlás. istenkém. kifelé jövet egy nagyon fiatal lány állt egy babakocsi mellett. a gyermek aludt. kedvesen odajött hozzám a lány, hogy adjak már neki pénzt a gyereknek ételre. sosem hiszek az ilyeneknek. most mégis gondolkodás nélkül nyúltam a pénztárcámért. és csak annyit kérdeztem, mennyit kér. hogy ötven forintot, vagy amennyit gondolok. míg odaadtam neki a pénzt, elmesélte csicseregve, hogy egy nő éppen most vesz nekik pelenkát, azt megvárja, és az én pénzemből meg pont tud venni ételt, és akkor végre hazamehetnek.

ezer forintot adtam neki. és amikor a kocsi felé mentem, azon gondolkodtam, hogy miért nem többet. hisz nekem az semmi. még most sem. neki meg rengeteg. és akkor elsírtam magam, ahogy pakoltam befelé a kocsiba. még néztem, hogy igazat mondott-e, egy cigi erejéig. végül úgy döntöttem, hogy ha hazudott, akkor azért számoljon el ő a lekiismeretével.

de azért egész hazafelé járt az eszem a variációkon, hogy hogyan kéne segíteni rajta. és nem fordultam vissza. fura módon mégis jobban érzem magam.

nem tudom, mi történt. hirtelen feltámadt bennem a vágy, óvatosan, és gyengén, persze, hogy elmenjek valahova. úgyis kell olyan szőlős üdítőt vennem, nem ízlik a kóla. meg leverni a teszkón a múltkori pénzt (kacsintás), meg kóborolni az ikeában, kipróbálni az ágyakat, venni illatos mécsest, csenni valami apróságot, enni egy szétfolyós fagyit, tudod, azt az önkiszolgálósat, ahol, ha óvatosan megfogod és visszatartod a kart, akkor nagyobb adagot ad, ami persze lefolyik a tölcsérről, hogy azonnal nagyot kell belenyalnod, hogy elzsibbad az orrnyerged.

játszani kicsit. nem egyedül.

mamim meghívott vacsorázni. felújított hely. féltem, hogy a régihez képest nem változott semmi. aztán de. az étel, a kiszolgálás, a környezet. nohát. kellemes meglepetés a kedvenc lacikám. még énekeltünk is, pedig nem arra készültem. (azt most hagyjuk, hogy micsoda élvezettel adott más értelmet a kérdésére -"mit énekelsz?"- adott válaszomnak, miszerint "tegyél be nekem, amit akarsz". a poén utórezgéseitől egész este nem szabadult a drága.

hogy a bordírozott bélszín vagy a páratlan creme carmeltől járok a fürdőszobába, mióta hazazértem, többször is, nem tudni. csak az biztos, hogy kár belém az étel.


(más:kérdések helyett pedig egy jó válasz itt)

ahogy csak ültem, ahogy nem tudtam részese lenni, ahogy csak figyeltem, ahogy ez a jelenlegi életem jelképe lehetne, azzal, hogy csak lenni szeretnék, valamiféle pitypanglétben, végre harc nélkül, szemlélődve, és valahogy mégis olyan békés volt, azzal, ahogy ezt elfogadták, néha viki rámmosolyogott, anélkül, hogy ismerne, hogy ismerné, hogy miért, valamiféle ősi tudással, ahogyan néha megsimogatta a hátamat, anélkül, hogy tudná, mennyire jólesik, ahogy lippi mesél -számomra kiegyensúlyozottnak tűnő - életéről, ahogy böbi mesél a házukról, a fűnyírásról, ahogy nézem a két idegent, és azon gondolkodom, hogy majd elolvasom őket, és már előre tudom, hogy érdekes lesz, és ahogy hajnalig ébren beszélgetek ismét, ahogy reggel korán akarok kelni, visszarázódni valamiféle "normális" ritmusba, de a reggeli telefon után mégis visszaalszom, és amikor kattintanék, hogyan érzem magam, rájövök, hogy nem tudom. vagy még nincs rá kitalálva szó.

kerestem különböző kulcsszavak alapján, amiket gondolok, hogy használ. nem találtam. néha elolvasgatnám. mert valaha fontos volt. mert néha annyira hasonlít rám. mert néha hiányzik ez a kis picsa. mindegy. már nincs rám szükség. el kell fogadnom.

mert jókedvem lett tőle:

"he left his home and kissed his mummy good by,

singing soon i'm gonna be a jedi"