a céges rendszerrel lehetett valami, hiába raktam át pénzt a neten a kártyára, csak nem akart megérkezni, ezért húztam az indulást, de már nem bírtam tovább, és megpróbáltam. sikerült fizetnem. ismét elcsodálkoztam, hogy családoknak a szombat esti program a bevásárlás. istenkém. kifelé jövet egy nagyon fiatal lány állt egy babakocsi mellett. a gyermek aludt. kedvesen odajött hozzám a lány, hogy adjak már neki pénzt a gyereknek ételre. sosem hiszek az ilyeneknek. most mégis gondolkodás nélkül nyúltam a pénztárcámért. és csak annyit kérdeztem, mennyit kér. hogy ötven forintot, vagy amennyit gondolok. míg odaadtam neki a pénzt, elmesélte csicseregve, hogy egy nő éppen most vesz nekik pelenkát, azt megvárja, és az én pénzemből meg pont tud venni ételt, és akkor végre hazamehetnek.
ezer forintot adtam neki. és amikor a kocsi felé mentem, azon gondolkodtam, hogy miért nem többet. hisz nekem az semmi. még most sem. neki meg rengeteg. és akkor elsírtam magam, ahogy pakoltam befelé a kocsiba. még néztem, hogy igazat mondott-e, egy cigi erejéig. végül úgy döntöttem, hogy ha hazudott, akkor azért számoljon el ő a lekiismeretével.
de azért egész hazafelé járt az eszem a variációkon, hogy hogyan kéne segíteni rajta. és nem fordultam vissza. fura módon mégis jobban érzem magam.
