már megint olyat álmodtam, hogy csak kapkodom a fejem. nem is tudom a történetet, annyira kavarog, de azt tudom, hogy meglehetős' éleltszerű volt. még most a szemem előtt van. ráadásul olyan mélyen, hogy hiába nyitottam ki a szemem reggel, csukódott vissza. és ahogy csukódott vissza, úgy zuhantam vissza az álomba. egymás után többször. pedig már majdnem ébren voltam, hisz láttam pocikát az ágyam szélén.
és még mindig húz az ágy.
Reggeli Mese
A kiöregedett Markotányosnő elhanyagolt külseje lehangoló, dühödten káromkodva rángatja a lift ajtaját. Az Üzletember mint futó nyári zápor beszáguld, tesz egy kört, majd kiszáguld. A Koldus mélán motyog magában a sarokban. Az Adószedő hatalmának tudatában kortyolgatja italát a másik sarokban. Az Ügynök alacsony, haja zsíros. Ölében tankönyv és füzet, az egyetlen pillantást biztatásnak veszi, és Jézus képével díszített füzetecskét kínál. Szóval mégsem az Ügynök ő, hanem a Térítő. Jelen van még Az Ajtónálló, A Felcser, jelen vannak a nép fiai, és kicsivel később valóban arra jár Az Ügynök.
Történetük hosszú, sorsukat egy röpke órára intézte úgy A Sors, hogy ott legyenek Ők, egy helyen, egyszerre.
szédült iramban
A tegnapi napot nem lehet úgy leírni. Nincsenek szavak, nincsenek sem igék, sem jelzők, amik úgy mutatnák meg nekünk, ahogy valójában történt. Hogyan sikerült hosszú várakozás után bejutni a laborba, hogyan maradt el az interjú, mert véremet csitítgatva ültem hosszan a váróban, majd a kórházban éreztem azt, hogy ember vagyok, hogy értem vannak. Beérni tizenegyre, lesni az órát, hallgatni az elégedetlenkedést és morcogást, látni, hogyan fut el az idő a semmibe. Korai szabadulásnak örülni, hogy marad idő ügyeket intézni, majd sírva fakadni, látván zsuzsi kerekén a kerékbilincset, és szégyenkezni és buta, ügyetlen kislánynak érezni, majd dühöngeni az igazságtalanság kiderülésekor. Gyalogolni hosszan a körúton, gyilkos gondolatokkal küzdeni a mulya postások karmai között, és fázni és fázni. Hosszan várakozni ismét a háziorvosnál, pitizni a táppénzért, és hosszan várni a patikában. Rádöbbenni, hogy az egészségügyi reformokat megelőző és követő hiszti bősz táplálói maguk az egészségügyi dolgozók, akik folyton panaszkodnak, háborognak, és még a nyugodt, csendes pácienst is felidegesítik a morgós megjegyzéseikkel. Dühöngve, fejfájva és égnek álló hajjal hazamenni, tapasztalni, hogy a kétezer forintos orrspré bizony használ, a recept nélküliekkel ellentétben, és percek alatt mélyen bealudni az antibiotikumtól. Amiben mellesleg négyezer forintért 5 darab van. Elgondolkodni, hogy ez biztosan emberi gyógyszer-e, ló-adagnak néz ki.
4
Nem erre a világra való vagyok én. Vagy a világ többi részén nem így működik? Ha igen, mutassátok, hol az a hely, és indulok.
Nem tudom én nemhogy tolerálni, de elviselni sem a hazugságot. Sem az igazságtalanságot. Olyankor bensőmben tombol valami, amivel nem bírok.
Tegnap gyűlöltem az embereket. Teljes szívemből gyűlöltem őket. Azt éreztem, és ma is azt érzem, hogy hiábavaló minden. Ezekkel nem lehet megcsinálni. Ezeknek semmi sem jó. Aki képes bármi változásra, fejlődésre, az úgyis megcsinálja az ő kis életében. A többit meg szépen el kell hajtani a Tajgetoszra. Amíg ezt elintézitek, nem vagyok hajlandó emberek közé menni.
Játsszunk gondolatkísérletet: azt mondom, hogy köszönöm szépen, nem kérek semmit az államtól. Nem kell nekem semmi ezektől. De tényleg. Elvonulok egy erdőbe. Megtehetem? Ne jöjjön sem postás, sem szomszéd, sem adóellenőr. Nem kérek, de nem is adok semmit. Megtehetem? Neem. Hogyan engedhetné a nyáj, hogy akár egyetlen báránykája is máshol bégessen. Még a végén másik báránykák is erre vetemednének. Tessék csak szépen itt maradni, és úgy bégetni, ahogy mindenki. Sablonok. Szabályok. Aki kilóg, az veszélyes. Szerintük.
Megtehetem? Tényleg: miért nem tehetem meg?
ma reggel sem jutok be vérvételre. inkább a postára.
a blogtörlés meg szerintem nyugodtan lehet az öngyilkosság virtuális analógiája. nem mondom, hogy faszság, dehogy - tudjuk, miért-, de hogy ha valaki állandóan ehhez az eszközhöz nyúl, az szimplán csak hiszti.
szórakozásiból előtte elmegyek egy vérvételre.
jóreggelt.
sokat gondolkoztam, megörökítésre érdemes-e, de annyira brutál, hogy akarok ezen röhögni évek múlva is. talán közrejátszott az is, hogy pocika elalvás előtt masszírozott, de állítólag elfáradt a keze, és inkább aludni készültünk, de közben azért még megnyalogatta a szájamat félálomban, meg még mást is akart volna, de belealudtunk a szájnyalogatásba. aztán azt álmodtam, hogy filmet készít a maszturbálásról, olyanképpen, hogy én fekszem egy magas ágyon, ő meg ül a két lábam között, amin fehér lepedő van, hogy én semmit se lássak, és körben állnak az emberek, a forgatócsoport, de vannak köztük mindenfélék, bámészkodók, öreglányok, házaspárok, és ahogy ő nyalogat engem meg az ujjával birizgálja a csiklómat - ne feledjük, én sem tudom, hogy jön ez a maszturbálás témához, de ezt már csak ébren csodáltam-, egy pöttyös ruhás kislány érdeklődni kezd, meg hogy megnézheti-e, és akkor ő megkérdez engem, mert milyen remek is lenne a filmben így, én meg azt gondolom, hogy tökjó, legalább megtanulja, hogyan kell csinálni, mert minden nőnek tudnia kéne -nem úgy, mint Jének, aki 28 éves koráig egy ujjal sem nyúlt magához-, és akkor beengedi a kislányt a lepedő mögé, én kicsit kényelmetlenül érzem magam, hogy szőrös vagyok, de így folyik tovább a dolog. amikor felébredek, kell vagy két perc, mire felfogom, és elszörnyedek röhögve.
az úgy van, hogy a környékünkön, az utcánkban senki, aki először jön, nem meri otthagyni az autóját. de legalábbis félti. öt éve lakom itt, még nem volt autólopás, sem feltörés. -najó, egyszer a szomszéd ház elé parkoltam, és kiszedték a hátsó ajtóból az üveget. de lefektették szépen az ülésre, és csak rendetlenséget csináltak. sem a dugicsokijaimat, sem a rádiómagnót nem vitték el.- viszont előre köszönnek, ha már láttak, és szólnak, ha lehúzva marad az ablak, vagy bekapcsolva a világítás. ma azonban vidéken jártunk, csodatermészetben, színes levelek és százéves házak között. az ember -aki egyébként baszik fizetni, azúristenit-, annyit sem mond nekem, amikor kikönyököl a tornácára, hogy habakukk. két mamlasz fia a terepjáróból még megbambulja a melleimet, de kiszállva a saját udvarukon, annyit sem mondanak, habakukk. meg azt sem, hogy " ég a lámpája, kisasszony". a cigánysuhancok ugyanis ezt szokták mondani. mindig. ja. és köszönnek előtte.
jó nehezen mozdulok ki itthonról, meg jókislány vagyok ("de mindez megváltozik, ha kiengednek a börtönből"), mindenesetre elintéztem a fénymásolást (bénák a fiúk), megkaptam a pénzem a próbamunkáért, vásároltam K. mamáinak édességet (meg magamnak, "cukorral működöm"), sikerült is egy valag pénznek a nyakára hágnom, itthon pakolni akarok, csak nincs kedvem, de erről eszembe jutott, hogy összességében jobbnak érzem magam mellette, mint nélküle. és ha még a megfelelnivágyásomat is legyőzöm, királylány leszek. annak ugyanis az a vége, hogy olyanokat is megteszek, amihez hosszú távon nem lesz sem kedvem, sem erőm, aztán ott állok megfürödve, miközben néz rám, hogy most akkor miért nem, és nem fogja érteni, pedig csak én vagyok a dilis, és én ezt nem akarom, és nem akarok jobbnak mutatkozni, mint vagyok, és nem akarok később rosszabbnak tűnni, miközben semmi nem történt, csak az agyamban van a hiba.
álláskeresésem legviccesebb levelét tegnap kaptam. az előzményekhez tartozik, hogy a volt cégemnél a területen én voltam a legöregebb, életkorban és ottlétben is. ebből következően láttam sok mindent, felvettem sok mindenkit, betanítottam sokmindenkit. történt egyszer, hogy egy fiatal fiú, zöld és kék hajjal szeretett közlekedni, szertelen volt, mint a többiek, de igyekvő. én szeretek a multik ellenében menni, ergo akit lehetett, érdemei szerint értékelni, nem nyelvhosszúság szerint. egyszer volt, csináltunk egy kis csapatot, és na ki legyen a vezetője, hát én ezt a fiút javasoltam. ment is szépen minden a maga útján, mígnem lassú tendenciaként előbújt belőle az általam oly nagyon rühellett tulajdonság -ami egyébként a multiknál nagyon előnyös és kifizetődő-, és a fiú kezdte azt érezni, hogy ő a jani. persze, jani is volt a maga módján, hisz azért emeltük ki, de ugye az egészséges önértékeléshez nem árt, ha tudjuk a határainkat. idővel a fiú kapott egy másik kis csapatot is, hogy arányos legyen a létszámelosztás köztünk, meg legyen elég munkája is. közben észleltük, hogy elég lazán veszi a dolgokat, de hát nem vagyunk egyformák. amikor már a közös munkáinkban kitűnt, hogy ahol lehet, ott kerüli, kissé elégedetlenek lettünk. történt aztán, hogy kellett ajánlanom egy újonnan létrehozandó kétfős teambe valakiket, és így is tettem. volt két fiú, elégedetlen voltam velük, rég voltak ott, belefáradtak. viszont pont nekik való munka volt ez az új. hát legyenek ők. jó választás volt, azóta is ott dolgoznak, és még mindig lelkesek. egyszer észrevettem, hogy furán beszél velem egyikük, s mitadisten kiderült, hogy valaki(!) azt mondta nekik, hogy mi - és főleg én- mindent megtettünk, hogy ők ne kerüljenek oda. kitalálod, ugye, ki mondta nekik? igen, a zöldkék hajú, aki idővel sárga hajúvá és öltönyös-varratottcipőssé vedlett. nekem sem kellett több, és szépen elmeséltem az ominózus vacsorát, amin a főnök érveket kért két órán keresztük, hogy őket válassza. négyen érveltünk. megnyugodtam, hogy ezt elrendeztük, míg egyszer a főnök azzal jött, hogy egy beosztottam átmenne a zöldkékhez, de nem mer nekem szólni. merthogy a zöldkék azt mondta neki, úgysem engedem el. (ja, arról vagyok híres, baszki.) ekkor már eléggé elegem volt belőle. egy nap aztán arra megyek be, hogy zöldkék pakol, nagy papírdobozba, mint az amerikai filmekben, mellette biztonságis, és tíz perc alatt kikíséri. nem mondom, hogy nem voltam mélységesen elégedett, pedig még azt sem tudtam, mi történt. hát az történt, hogy kis zöldkékünk a három beosztottját utasította, hogy logoljanak be neki reggel, ő meg ráérősen besétált valamikor a délelőtt folyamán. a beosztottakat nem bántották akkor, de szépen lassan eltávolították az utána következő időben. zöldkékünk meg átsétált a konkurrenciához, ahova egyébként akkoriban sokan mentek át tőlünk, és elcsábítgatott sok kollégát is. midőn én is eljöttem, egyik elvem az volt, hogy oda aztán sosem. örülök, hogy nem látom őket többé, nemhogy velük dolgozni. ezt idővel feladtam és deember környékén elkezdtem oda is elküldözgetni az önéletrajzomat. hát a pénz, ugye, meg a munkakedv. na és itt jön a hét vicce. az év vicce, nemdebár. tegnap megjött a válasz, hogy sajnos nem felelek meg nekik. egyedül voltam itthon, de hangosan felröhögtem.
leégettem a nyelvem kóstoláskor.
délelőtt rámmosolygott egy gyönyörü férfi stoptáblánál egy másik autóból.
lemelegedett rólam a kabát tavaszi melegben. én bírom a meleget és utálom a hideget. de testem nem tud ezzel mit kezdeni januárban. így egyre erősebb a vágyam a tengerhez.
és akkor most szépen felhívunk mindenkit, hogy a kereskedelmi igazgató asszony azt üzeni, hogy köszi, már nem aktuális. ráadásul. K. meg közben hangosan hahotázik a fürdőben, hogy idehallatszik. valami székelysós könyvet olvas. én meg rézandrás válogatott szorongásait. nem mintha entellektüellebb lennék, de a rézandrás le tud venni a lábamról. meg a popperpéter. újabban nem olvasok már szépirodalmat sem. tiszta dili. najó, mamim fantasztikus könyvei hébe-hóba a wc-n. de ma egyik sem. úgy érzem magam, mint a hosszútávfutó, aki a végső erős finis után összerogyik, miután átszakította a célszalagot. amúgy úgy döntöttünk hb leszek. és mindenki kabjabe. ja és babucim megvette a lakást, úgyhogy úgy döntöttünk, átköltözünk utána az ő lakásába. kisebb, olcsóbb. ráadásul csöndesebb. nem utolsó szempont. addig meg szépen visszaadjuk K. zenéivel a szomszédaimnak az elmúlt öt évet. ezek ilyen hörgős zenék. én se bírom nagyon, de most köcsög vagyok. szakaggyanak megfele.
jól kezdődött, jól végződött.
