Tappancs blogja

Hiába minden. Mióta leültem, és kaptam egy kólát, senki felém sem néz.

Egy roppant szórakoztató és kalandos wifi-keresés után, miközben a szombathelyi főtéri wifi nem működik, és a környező kávézókban úgy néznek rám a wifi szó kiejtése után, mintha a Marsról jöttem volna, és egy pc-boltból egy görögisten-palánta, fekete, göndörödő fürtökkel első szóra ugrik segíteni, de hiába, egy sarokban levő kávézó pincéjében végre. S ő fogad, csak még fiatalabb és még mosolygósabb.

Nem kell választanom. Két hete jártam náluk, aliginterjú volt, az ember alig kérdezett, annyira elégedett volt, hogy ki került eléje. Következő hétre ígért választ (ez a múlt hét), pozitívat, negatívat, mert ők úgy szokták, de ami nem jött. A válasz, nem a múlt hét. Hétfő óta próbálom elérni, hol tárgyal, hogy nem veszi fel a telefont. Két napja beszéltem utoljára az asszisztensével, azóta nem veszik fel a telefont (ma már biztos vagyok benne, hogy számkijelzős készülékük van), pedig óránként próbáltam. Ma reggel az email fogadott, hogy "nem önre esett a választásunk". Kérdem én: Ez annyira szégyellnivaló, vagy kényelmetlen, hogy egy hétig kell bujkálniuk miatta? OTP Garancia, ne feledjük.

Mindig is tudtam, hogy vicces a google, de ez ma kész. Kitöröltem az összes levelemet a szerverről. A fiókokban a következő szöveg fogadott:

- beérkező levelek: Nincs új levele! Ha olvasni szeretne valamit, mindig van Google News, amit olvashat

- elküldött levelek: Nincsenek elküldött levelek! Küldjön egyet most!

- összes levél: Nincs levele. A szervereink szeretethiányban szenvednek!

Kivágták. Babér alakban. Ez olyan költői.

Menjek vissza harmincadikán, addig víz ne érje. Jó, de aznap tárgyalásom van vidéken; akkor másnap. Kissé szédülve kitotyogok, az érzéstelenítő elbódít, babám néz rám, de még nincs augusztus. Visszakopogok, ja bocs, most nyaralni megyünk, mi legyen. Jó, akkor holnap reggel. Hogyan hihettem, hogy egy hónapig nem mosdhatok ott? Azt már meg sem kérdeztem zűrzavaromban, hogy mikorra lesz meg a szövettani eredménye.

Mostanában kezdtem újraszőni a szálakat, miket az elmúlt egy évben szakítottam el. Ültem a sarokban, és semmi nem kötött a külvilághoz. Jó volt. Valamiért. Még mindig ijeszt egy-egy új szál, nem tudni, miért, talán a felelősség van benne, talán az; és amit nem tud az ember felvállalni, ha magának is baja van, és nem jut másra ideje. Mégis minden új szál (és ez ne hangozzon úgy, mintha sok volna, nem) apró, ámde óvatos örömmel töltött el, mintha ez lenne A Normális, és hazatértem volna. Miközben tudnivaló, hogy minden normális, ami jólesik, és közben másoknak nem okoz fájdalmat. Vizuális lévén szinte látom magam előtt, amint rámtapadnak a szálak, mint a pókháló tartószálai. És amikor úgy ébredek, hogy elszakadtak, nem tartanak, mert nem bírtam gondozni őket, akkor megrémülök, és sírni kéne. A félelem, hogy nem én irányítom az életem, hogy nemcsak nem vagyok képes, de képtelenség, megrémiszt. (Mint az öregségben is a tehetetlenség.) A kapcsolat felelősség. Már nemcsak magaddal kell elszámolnod, magadra tekintettel lenned, hanem a másikra is. Mikor kapaszkodsz, és kérő szemekkel tekintesz rá, mondván segíts, és éppen ő is a saját démonaival küzd, és nem tud rád figyelni. Akkor megijedsz. Ne kérdezd, mitől, én sem tudom. Csak a félelem és a leesés, ami a zsigereidben tombol.

Sikerült két órát várnom arra, hogy megtudjam, csak csütörtökre van időpont a neurológián, hogy ránézésre ijesztő a foltom, de a dermatoszkóp* szerint nem vészes, de azért vetessem ki(le?), és hogy a sebészeten szintén csak csütörtökön van időpont (ez egészen konkrétan egy órámba telt, hogy ez utóbbit megtudjam). Ha ezek megvannak, akkor végre talán megkapom a reductil receptet. Ideje már, mert kezd nagyon elegem lenni.

*a doktor néni olyan pici volt, hogy a székről leszállva alacsonyabb volt, és lábujjhegyre kellett állnia, hogy meg tudja nézni a lapockám alatti.

Hosszú beszélgetésünk volt a hit körül péntek este. Én még elsőáldoztam, aztán láttam a híradásokat Farkas Bertalanról, s felhorgadó tudatú gyermekként kérdezgettem cinikusan nagyanyámat, szerinte isten az égben találkozik farkasbercivel? Akkor még tagadtam. Ma már inkább empirista módon közelítem meg. Ehhez kellett a gyerekem betegsége. Az volt az első. Aztán a kollégám hirtelen halála. Nem volt egyszerű élete, és amikor megoldódni látszottak a problémái, akkor jött az autóbaleset. Jó ember volt és végre boldog. Majd jött Editbarátnőm halála, két hét alatt. Akkor már nagyon haragudtam arra, kiről hiszem (ez is milyen fura), hogy nem létezik. Átkoztam is. S most itt van a péntek. Megnéztem ma, hogy a wiwes lapját is törölte-e M. Hát nem és az van odaírva Magamról: Tanítgatok, szakértgetek, vezetgetek, írogatok, ismerkedem, jól érzem magam, végre.

Igaza volt Richard Bachnak: vagy nem létezik, vagy nem mindenható, vagy rosszindulatú. Milyen abszurd lenne azt mondani átkozódva: verje meg az isten.

Szóval én nem hiszek. Miben kéne, kiben kéne? Ebben....? Na ne...

Olyan is volt, hogy vidéken apámnál, és egy szál hal nem akadt a horogra és mindent piszkosnak éreztem és büdösnek, aztán olyan is volt, hogy mancikámat is levittük magunkkal, és a végén sokkot kapott a hámtól, és be kellett rakni a dobozba, aztán olyan is volt, hogy hazafelé elszakadt a papucsom pántja a daubnerék felé, és meztélláb mentem be és ki és haza és fel, és a kádban láttam meg a feketeséget a talpamon, de legalább nincs lúdtalpam, meg olyan is volt, hogy pisilnem kellett, de a babám folyton röhögtetett, és alig bírtam tartani, és kértem, hogy kevesebbet poénkodjon, mert nem fogok rájuk emlékezni és ő mondta, majd emlékeztet, és most olyan van, hogy egyre sem emlékszem.

Túl jól sikerült, szívem. Úgyis tudom, hogy azért csináltad, hogy ne kelljen ma visszahozni a konyharuhámat. Vagy csak nem tudtad eldönteni mégsem, hogy teszkós vagy korás zacskóban hozd?