Mostanában kezdtem újraszőni a szálakat, miket az elmúlt egy évben szakítottam el. Ültem a sarokban, és semmi nem kötött a külvilághoz. Jó volt. Valamiért. Még mindig ijeszt egy-egy új szál, nem tudni, miért, talán a felelősség van benne, talán az; és amit nem tud az ember felvállalni, ha magának is baja van, és nem jut másra ideje. Mégis minden új szál (és ez ne hangozzon úgy, mintha sok volna, nem) apró, ámde óvatos örömmel töltött el, mintha ez lenne A Normális, és hazatértem volna. Miközben tudnivaló, hogy minden normális, ami jólesik, és közben másoknak nem okoz fájdalmat. Vizuális lévén szinte látom magam előtt, amint rámtapadnak a szálak, mint a pókháló tartószálai. És amikor úgy ébredek, hogy elszakadtak, nem tartanak, mert nem bírtam gondozni őket, akkor megrémülök, és sírni kéne. A félelem, hogy nem én irányítom az életem, hogy nemcsak nem vagyok képes, de képtelenség, megrémiszt. (Mint az öregségben is a tehetetlenség.) A kapcsolat felelősség. Már nemcsak magaddal kell elszámolnod, magadra tekintettel lenned, hanem a másikra is. Mikor kapaszkodsz, és kérő szemekkel tekintesz rá, mondván segíts, és éppen ő is a saját démonaival küzd, és nem tud rád figyelni. Akkor megijedsz. Ne kérdezd, mitől, én sem tudom. Csak a félelem és a leesés, ami a zsigereidben tombol.