Tappancs blogja

megvitattam mamimmal a dolgot, lehet, hogy másként döntök. végtére is, lehet, hogy tényleg lehetek kicsit önző..

ismered azt az érzést, hogy amikor nincs pénzed, akkor azon áhítozol, hogy majd ezt is, meg ezt is, meg azt is úgy megveszed. aztán amikor lesz pénzed, a dolog már nem is vonz annyira. közelről nem olyan szép, csúnya a varrása, van szebb színben, de az drágább, nincs a méretedben, és egyébként is: melyiket vedd meg a sok közül? mert mindre nincs pénzed. és a végén ott állsz, és inkább beülsz vacsorázni egyet a pénzből, vagy kifizeted a telefonszámlát, vagy egyszerűen beteszed a kasszába, és végül észrevétlen elfolyik.

nos, valahogy így érzem magam. amikor dolgoztam, minden intéznivalóra úgy kellett kikönyörögni időt. most, hogy itthon vagyok/voltam, minden ráért. nem volt vége az időnek. és most, hogy kedden kezdek, és jó esetben folytatni is fogom, belémhasított, hogy: 1. nem fogok tudni lemenni mamimmal a balatonra őszölni, 2. nem voltam a háziorvosnál az új leletet megnézni, 3. még mindig nem kaptam időpontot mammográfiára, 4. hogy az istenbe fogok lemenni a bíróságra, ha kell.

és azt sem tudom, hogyan lehet feladni utalványokat levélben, hogy bizonyíték is legyen a hiánytalan átvételükre...

- - -

amikor ma a holt-tengerről beszélgettünk, az valami fura érzés volt. valami visszakapott ajándék. valami, amit elvesztettem valahol az úton. és benne volt a régi én emléke is. azé az éné, aki boldog volt egyszer kis ideig. nem, nem az utazás miatt, hanem az energiateltség emléke miatt. és nemcsak a remény miatt, hogy egyszer még lehet így, hanem az érzés, hogy társam lehet a vágyaimban, és nem visszahúzó erő. a házasságomban - abban, amiben elvileg ketten együtt harcolnak a világ ellen, és én mindig úgy éreztem, intézményesített harcom van - és nem , nem fogom leírni a házasságról érzett dolgaimat, habár a mai naplóolvasás közben erős késztetést éreztem rá -, szóval a házasságomban mindig úgy éreztem, mint a madár, aminek kinyitják a kalitkát, és azt mondják, repülj, és amikor félszegen kiáll a kalitka ajtajába, és ellöki magát, akkor veszi észre, hogy lánc van a lábára kötve. (erről eszembe jutott, hogy amikor elköltöztem, és elhatároztam valamit, mindig eszembe jutott, hogy "de megtehetem én ezt? nem kéne megbeszélni?", és az első gyomorszorító érzés után mint valami édes méz, úgy öntött el a szabadság érzete: nem. én döntöm el, mit teszek az életemmel. senki nem szólhat bele. senki nem rosszallja. és törvény vagy vér által hozzámkötött ember miatt nem többé bűntudatot éreznem. ( az általános bűntudat persze sajnos megmaradt, anyámnak kurva jól sikerült az imprint )

felbuzdulva aztán elkezdtem régi ismerősöket keresgélni a wiwen - eddig mindig csak engem találtak meg -, és vagy harminc meglett. köztük az ovisbarátnőm is. meg az általános iskolai tornatanárom. meg a gimis iskolatársam, aki azóta a gimi igazgatója. és úgy általában csodálkozással töltött el, hogy mindenki vagy tíz évvel idősebbnek látszik nálam. a fiúk, akik mindig meg akartak verni, vagy háromgyerekes apukák vagy elhízott aranyláncos maffiózó kinézetűek, az általam szépnek tartott és ezért irigyelt lányok vagy keményarcú fiús doktornénik, vagy ráncos arcú fáradt nénik, vagy elhízott falusi anyukák.

viszont egy csomó régi emlék visszajött, rengeteg elfeledett név, és rengeteg elfeledett történet, hálistennek többségében jók. úgy látszik, igaz, hogy "csak a szépre emlékezem".

-z-z-z-

mindeközben Z. úgy megnevettetett, hogy hangosan felröhögtem. ahogy már hetek óta nem nevettem.

mindeközben felhívtak a voltcégtől, hogy át kéne vennem az étkezési jegyeket meg a beiskolázási utalványokat (ezekről egyéb infó alapján már lemondtam)

a nap mérlege tulajdonképpen pozitív. rég volt ilyen.

és igen, a constantine-ban azt a részt szeretem a legjobban, amikor a főgonosz bosszúból életben hagyja constantine-t./> ráadásul egészségesen.

eddig is idegesített, de most lángra lobbant bennem, ahogy malekandreát nézem egy interjúban. csodás nő, megjegyzem. felváltva dolgozik a madáchban és ausztriában. úgy, hogy alig tud németül. ma, Magyarországon pedig egy hozzáértő és tapasztalt szakember alig talál munkát, mert nem anyanyelvi az angoltudása.

ez így éjszaka nemigen sikerült tökéletesre, de akkor is így hagyom, mert pont így éreztem magam. az másik dolog, hogy most kicsit - vagyis nagyon - homályos a fejem belseje, megpróbálom kiszedni belőle a vattákokat. hát nem véletlenül nem alkoholizálok én. ezt a fejezetet nem szeretem belőle többek között. mindezek után egy steve martin filmen próbáltam elaludni - egy csomószor kellett a sleepet átállítani, mert nem tudtam -, nem egy könnyed, tőle megszokott vígjáték volt, viszont kétszer is úgy fedezett fel egy-egy hullát, hogy hanyattesett a kifolyó vérében. csoda-e, hogy ezek után egész éjjel hanyattesős álmaim voltak?

lelkem mélyén susan ivey-e vagyok

sok illatospezsgőtöt ittam, bögréből, gyertyák és füstülők között.aztán majdnem hanyattestem a kövön rohanva, de aztán mégsenem. jvóoltnagyon.

a dolgot majdnem elbasztam a múltheti tétovázásommal és bénaságommal, de végülis kedden kezdek. megbűnhődöm érte persze, mert hivatalosan, hogy visszaállítsam a renomémat, a szeptemberi két hetet próbának tekintik - én is ezt mondtam volna a helyükben, de biztos vagyok benne, hogy amúgy is így szervezték volna -, de meghagyom nekik ezt, nekem meg úgyis könnyebb lesz így, mert nem lesz annyira ciki, ha véletlenül bejönne a dreamjob a héten. hm. minden úgy van jól, ahogy van.

olvasvom a blogokat, és egy újnál eszembe ötlik: ez a harmadik magyartanár két héten belül.

miközben öltözöm, hogy menjek a postára a csomagért, hallom a hírekben, hogy a miniszterelnöki hivatalban senki nem vette át a kendermagosok által küldött drogos vizeletmintát. vajon miért is..?

ha a postás feljön az ajtóig - ugyanis a fenti postaládába dobja be az értesítőt-, akkor vajon mi az istenért nem kopog be beadni a csomagot??

nos. úgy tűnik, van munkám és munkahelyem. hogy mi merre hány lépés, és mikortól, az a holnapi megbeszélésen derül ki.

a tegnapi nap sokat segített pluszban az állapoto hangulatomon, legfőképpen az a rész, amikor a kismackónak picit segítettem leckét írni, meg az a hangulat, ahogy csak vagyok - voltam -, és csak beszélgetés, semmi hiszti, semmi kiabálás, csak a nyugodtság és béke és szeretet, és azt éreztem, jó ott lenni, és jó, hogy vannak körülöttem, és akik vannak körülöttem, normálisak. éreztem, hogy élek, éreztem, hogy amit teszek, jó, senki nem akar tanítani semmire, csak meghallgat, meghallgatom, és elfogad, ahogy vagyok, és szeret, ahogy vagyok. nem volt benne semmi patetikus, semmi végletesség. egyszerű szeretet volt benne és természetesség. szeretem ezt. így.

a ma reggel mégis kicsit váratlanul ért, hogy ugyan eltűnt az a pms-es puffadás utáni állapotra emlékeztető megkönnyebbülés, mégis üresnek érzem magam. átaludtam a délelőttöt, ezért kicsit dühös voltam, de most, hogy elhatároztam, összekapom magam mára, az maradt belőle, hogy nincs fájdalom. nincs az a késszúrásszerű, nincs az a minden sejtemet elborító, szétfeszítő fájdalom. mint egy félig leeresztett lufi. van benne hiányérzet, és céltalanság, és szükségtelenség, és van benne szorongás, főleg, amikor telefonon leegyeztetem a bérleti díj átadását - hogy rohadjanak meg ezek az egzisztenciális szorongások! -, és amikor eszterkénél olvasom, hogy hétvégén lakásavató lesz - és már előre tudom, hogy nem fog meghívni, nem, mert nem szeret, hanem egyszerűen eszébe sem fogok jutni, nem vagyok olyan jelentős az életében; pedig jólesne, hisz amikor kezdődött a kapcsolatuk, az én vállamon sírta ki magát a hullámvölgyekben -, de viszont este angolórára megyek, és hellokitty imádni fog, és én is magamat, ha sikerül vele néhány mondatot értelmesen beszélgetnem angolul; és akkor most beteszek néhány baguette-et a sütőbe, és felhívom a jövendőbeli munkáltatómat.

"oroszlán vagy. ordíts!"

ezt valami nagyon muszáj megörökíteni, mert már most halványodik, mielőtt elfelejtem. szóval: a cég, ahol dolgoztam, bekerült valami csalásba. mint áldozat. sértett fél. a nyomozás során -ezt azt hiszem, én teszem hozzá, mert nem emlékszem semmiféle nyomozóra- megtalálták az elkövetőket. öten voltak. elítélték őket. halálra. és én ott ültem a felvonulási téren a nézők között, szétnyitható piknikszéken, és ahogy néztem őket, láttam, hogy az egyikük Cs., a volt nagy szerelmem. hátra volt kötve a kezük, és térdeltek, és meghaltak. akasztásra emlékszem, bár akasztófára nem, és arra is, hogy meghaltak, bár arra sem emlékszem. de tudtam, hogy megölték őket. először hármat, majd kettőt. Cs. a második kettőben volt. majd én rémülten hívtam Z.t, a volt feleségét, hogy beszéljek vele, de kiderült, hogy pénteken vidékre utazott a gyerekekkel, én ebből tudtam, hogy hétvége van. nagyon rémült voltam, rettenetesen. aztán mégiscsak ott volt Z., és én sírvazokogva meséltem neki, ő érzelem nélküli arckifejezéssel hallgatott, és én csak sírtam. hisztériásan és végletesen elkeseredve. és arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt a sírástól.

próbáltam magamévá tenni a valóságot, és mantrázni magamnak, hogy csak álom volt, de visszaaludhattam, mert a telefon ébresztett, és úgy ébredtem, hogy ismét valami gyilkosságról álmodtam, amiben csak én tudtam, ki a gyilkos. de ez kísértetiesen emlékeztet az elalvás előtti film bonyodalmára, úgyhogy jelentősége nincs.