Végre múlt héten eljutottam fodrászhoz. 3 hónapja nyílt a szalon, véletlen tévedtem be, úgysem tudja egyik sem úgy levágni a hajam, mint csillabarátnőm. Aki meg ugye messze van. SZóval most voltam harmadszor, sajnos az volt szabad, akihez első alkalommal ültem. Na mindegy, de legalább rövid lesz és nem fog melegíteni. Mondjuk emiatt nem kellett volna izgulnom, rögvest másnaptól tél lett. Mondom, ne legyen rövidebb, csak vékonyítsa le. Erre elkezdte vadul megtépni a hosszát. Udvariasan megállítottam, hogy megmutatnám, hogyan hordom a hajam. Imígyen lesimítva, előre, majd a végét kicsit oldalra simítva. Jó, ő érti. Majd tépi tovább. Önmagamhoz hűtlenül csak néztem szomorú rezignáltan. Úgyis meleg van. (nem. lásd fenn.) A kisasszony nagyon gyorsan végez, én csak akkor érzek valamit, ha a számlára gondolok (felemelték az árakat). Akkor jön a végső ütés. Elkezdi körkefével beszárítani, oldalra és magasra. Ha csak egy kicsit is kevésbé fáradt vagyok, nem ússza meg. És akkor bewaxolta olyan tincsekbe, mint a hatvanas években! Eskü. Majd végre rámnézett. Érezhette, hogy valami nem stimmel. Akkor kifizettem 1/3 napi keresetemet a húszperces, pofavágosos, hanyag és oda nem figyelő munkájáért, hazajöttem, és jó alaposan megmostam a hajam. Akkor végre megláttam, hogy legalább a vágás egész jól sikerült. Jól is jön a kicsi haj, midőn reggelenként eltakarítom a havat az ajtó elől, meg levakarom a jeget a kocsiról.