A tegnapi nap ismét a szorongásoké (hogy miért ragaszkodom hozzájuk, amikor nem jó ez nekem, ki érti), babám végigelemezte az anyagi helyzetünket, én a homokba dugnám a fejemet, enélkül is tudom, hogy mekkora a szar, a hideg ráz attól, hogy a lakástulajdonost meg kell kérnem, csúsztassuk el a lakbérfizetést, különben egy fillérünk sem marad, szóval én elemzés nélkül is tudom, de neki beszélnie kell, hát megegyeztünk, hogy miatta kibeszéljük, aztán ő megvigasztal, amikor kiborulok. És ez még csak a január, a februárra gondolni sem merek. Később jött nekem az ónos eső, nemcsak az, hogy zsuzsi elindul-e ma reggel, és hogyan oldom meg a mai programot, hanem hogy meg tudom-e csinálni vele a munkaügyi hivatal a haller utcában-lőrinci interjú-oep a teve utcában-mozaik utca kört (és akkor még ott van, hogy átmegy-e zsuzsi a vizsgán, vagy bukjuk a tízezret, mert arra már nem jut, hogy átnézessem szerelővel; igen, vidéki létemre nem bírom a bkv-t, nevess ki, lépcsőfóbiám van, a metró tehát kiesik, meg nem bírom azt a tülekedést és szagot, a gondolatára is hányingerem van, ráadásul a gondolj bele, meg sem tudnám bkv-val csinálni a mai elintézendőket, úgy értem, időben), no nem hogy megcsúszom zsuzsival, nagyon jól vezetek, hanem a többi idióta miatt (hogy miért idióták? ó, hát mik lennének, ha elmennek sétálni ónos esőben, aztán a kórházban kötnek ki, pedig mindenki azt harsogja, maradjanak otthon - ötszörös volt a forgalom a kórházban a balesetin).
(Anno borzasztó kíváncsian vettem meg Réz András szorongásos könyvét, mondván, lássuk, egy ilyen embernek mije van, de tudod, mit? Lópikula. Persze, mindenkinek a maga baja a legnagyobb, de én győztem az összehasonlításban, bármily kétes győzelem is ez.)
