Most van az a nap, amikortól szórakoztatni kezd az egész történet. Ott vagyunk, percre pontosan -talán egyszer érkeztünk negyedórával korábban, egyébként mindig így jön ki ez a száz kilométer-, a kölykömmel csak egy puszira van időm, előtárom a kért papírokat, hát persze, hogy a bírónő sem igazodik ki rajta. Nekem is nehezen ment. Az ügyvéd úr tétován forgatja, majd odavágja, hogy érthetetlen. (Te kérted ezt, gondolom magamban.) A kölyköm érettebben tanúskodik, mint a bátyja. Majd jönnek a kérdések. Nem, még mindig nem dolgozom. Igen, bírónő, a párom tart el. Nem, nem jelentkeztem be munkanélkülinek, inkább interjúkra járnék a munkaügyi hivatal helyett, ahol amúgy is csak potom pénzt kapnék. (Ügyvéd megjegyzi, hogy ez nem életszerű. Magam enyhe röhögési ingerrel küzdök.) Igen, eddig táppénzen voltam. Nem, ügyvéd úr, ez nem új infó, hónapok óta idejárunk, és sosem titkoltam, csak maga nem jelent meg. Igen, bírónő, hozok igazolást is az elműs befizetéseimről a banktól is. Igen, hozok igazolást a táppénzemről. Igen, hozok igazolást a munkaügyi hivataltól, hogy mennyi pénzt kapnék, ha bejelentkeznék. Nem, nem hozok igazolást az apehtól, hogy nem dolgozom.

De ha mégis kell, akkor felkészülök arra, hogy amikor meghalok, arról is nekem kell a halotti bizonyítványt személyesen bemutatnom.