A tragédiák közelebb hoznak.

Tudvalevő, a szomszédban lakik imrebácsi és imrenéni (baloldalt meg a részegesvéreskiabálóstörpe). Szóval imrenéni és imrebácsi a régi korból maradtak itt nekünk, karótnyelve. Kommunikációnk az elmúlt hat évben arra korlátozódott, hogy bocsánat, ma este hangosak leszünk, meg hogy lepotyog a koszorújáról a tüske a lábtörlőnkre, egyébiránt hűvösen udvarias távolságtartás jellemezte kapcsolatunkat. Ugyan a közelség révén mindig tudtam a bartók rádiót, meg a telefonhívásokat, meg hogy éppen jóban vannak, vagy rosszban, de mindezek ellenére imrenéni következetesen kedvesemnek szólította a majdnem vak imrebácsit.

Amíg csak be nem ütött a krach. Meg a kormányzati negyed. Mert lebontják. Kétezer-tízben. A házunkat. Vagy kétezer-kilencben, de még az is lehet, hogy kétezer-nyolcban.

Imígyen egy reggeli bevezető "de csinos ma, mint mindig" kedveskedés után imrenéni és imrebácsi hat év után szóba elegyedett velem a liftben. Imre bácsi azonnal konspiratívan kijelentette: "majd cserélünk információkat! oda-vissza!"

A tragédiák közelebb hoznak. Mondom én.