azt álmodtam, hogy dodóval éltem egy kis faluban egy nagy házban, kettesben. valakire vártunk, de az életünk mégis kerek és boldog volt. a ház háromszintes, a földszint az enyém, a első dodóé, a harmadikon egy franciaágy állt, a lépcsők meredekek voltak és keskenyek, én mégsem féltem rajta közlekedni. dodó tizenegykét éves volt és csak engem szeretett, úgy, ahogy egy kisgyermek csak szerethet, és nem volt más az életében. boldog voltam, boldog volt. volt egy kiskutyánk, egy kis fekete, olyan, mint a luca, de egyszer csak eltűnt. a kertben volt két kis kőmedence, alig egy méter átmérőjű. az egyikben két kiskacsa és egy nagy, összetekeredett boa volt, és alig volt vizük. azon igyekeztem, hogy vigyek nekik vizet, de nem volt erre alkalmas edény. megpróbáltam kancsóban, de nem fért a csap alá. megpróbáltam a mosdóba, de rájöttem. hogy azt nem tudom kivinni a kertbe. kerestük a kiskutyát, dodó erősködött, hogy telefonálnunk kéne mindenkinek, hogy megkeresse, én pedig igyekeztem megértetni vele, hogy nem ismerünk senkit itt, nincs kinek telefonálni. erre azt mondta, hogy de van, az a fiú, aki a múltkor kivitt a vonathoz, de én nem emlékeztem erre. és közben egyre a vízen gondolkodtam, hogy vigyek a kis medencébe.
érdekes módon hihetetlen tisztán emlékszem mindenre, pedig már több órája ébren vagyok, emlékszem a történetre, a környezetre, a szavakra, és legfőképpen az érzésekre, a érzéseimre, a boldogságomra, és meleg kiegyensúlyozottságomra. visszagondolva egy zavar csak, hogy minden álmomban szerepel a víz.
