6 éve, amikor elköltöztem, úgy gondoltam, meg fogom váltani a világot. mert senki nem húz vissza. hogy a szabadság felfegyverez, felszabadít, erőt ad. közben rájöttem, hogy muszáj, hogy az élet két fontos részének, a magánéletnek és a munkának egyensúlyban kell lennie. egy állandónak. hogy ha az egyik nem működik, akkor legalább a másik. közben feladtam és elhalasztottam egy csomó mindent a reményért. a szebb jövőért. és most, hogy mindkettő kicsúszott a kezemből, nem tudok semmibe kapaszkodni. nem tudom megmutatni magamnak, hogy igen.

hogy nem számít az egzisztencia és egyedüllét, mert jó munkám van, és megcsinálom, még ha sokáig tart is. most nincs munkám, és így nem tudok lépni semmit. és megőrjít a minden reggeli nyüzsgés és zaj az utcáról, és megőrjít a hétvége csendessége, megőrjít a tehetetlenségem, amire mindig pakolok is egy lapáttal, mert nem tudok más lenni, és veszettül vágyom arra, hogy fontos legyek valakinek, miközben képtelen vagyok a magányos hétvégéken még telefonálni is azoknak, akiknek lehet, fogadni, akik jönnének, kiugrási kísérleteim, amelyek egyre ritkábbak, rendre rosszul sülnek el, és én csak ülök, és várom, hogy megmentsen valaki, aki persze nem jön, mert ez nem így müködik, és a harag egyre gyűlik bennem, és amikor arra gondolok, hogy nem törődnek velem, csak magamban gerjesztem tovább és tovább, miközben tudom, hogy egyesegyedül csak magamra számíthatok, és szabad számítanom, mégis kivetítem, és haragszom anyámra, hisz annyiszor láttam őt így, és haragszom arra, aki pont ez műveli a gyerekeivel a szemem előtt, haragszom, hogy nem érti, mit művel, pedig csak rám kéne néznie, egyedül két emberre nem haragszom, Z. és mami, de rájukgondolva magamra méginkább, hogy magammal terhelem őket, és miért nem bírom már befejezni végre, és akkor mindnekinek könnyebb lenne.

és feladom. kicsúszott a kezemből az irányítás.