hosszú idő óta az első nap, amikor csak simán rosszkedvem van, semmi más. ültem pár órát a városligetben, pár percet álltam a zenei színpad előtt.  a réten meg a vénpicsák...na, kérem, az volt az igazán szórakoztató. az még elment, hogy a három nő addig nyaggatott fél éjjel, míg igent mondtam, bár a két kezemen meg tudtam volna számolni, ki mindenkit nem óhajtok látni, de gondoltam, a kedvükért majd nem nézek oda. hát elég nehéz volt. siralmas. a végső döfést egy korombeli vékony liba adta meg, amidőn mindösszes ötven kilójával, barnára aszalt ráncos bőrével leült velem szembe egy pokrócra, felhasogatott "divatos" farmerban, majd ahogy felhúzta a lábát, az egyik hasítékon át szembe nézett velem a fehér tangája, félrecsúszva, mögötte/mellette pedig a szintén barnára aszalt, fonnyadt puncija.

az élmény hatására úgy döntöttem, ha beledöglöm is, eszem minden nap rendszeresen, és inkább legyek száz kiló, mint ilyen kóró. (mondjuk ez nem éppen reális veszély esetemben, de biztos, ami biztos)

az énekes lánynak mindössze két dologgal volt problémája: a hangokkal meg a szöveggel. inkább táncolt volna.

annyira, hogy képes voltam hazagyalogolni, hogy mamim maradhasson, ő legalább jól érezte magát. (a dolog komolyságát úgy tudnám érzékeltetni, hogy én NEM gyaloglok. nincs az az isten. a sarki cukrászdába is kocsival járok.)