a második felvonásban a cégnél voltam...néztem a sarokból, mint kívülálló, mint egy mozit....és nem tetszett, amit láttam...és érdekes módon ez nem elégedetté tett, hanem szomorúvá...és nem csak a kívülállóság érzetétől..
-z-
és vannak olyan reggelek, amikor azon gondolkodom, kilenc óta, vajon tényleg vasárnap van-e. és amikor megfürdöm, akkor azon, vajon tényleg nyár van-e. fázom. nagyon. és csakazértsem csukom be az ablakot - befűtsek? nyáron? -. időtlenség-érzés. a rossz értelemben. nincsenek határaid, nincsenek gondolataid, konkrétan meghatározhatóak, nincsenek emberek, mindenki csak álmodban létezik, testetlen vagy, mint a star trekben az alakváltó, az egyedüli hang a hot fudge, és mintha ez tűnne az egyedüli valóságosnak az életben, eszedbe jut egy novella az örök álmodásról, ahol a szereplők az álommal való kísérletezés végén már nem tudták eldönteni, hogy amiben vannak, álom-e vagy valóság, és amikor végre azt hitték, ez végre valóság, mindig felébredtek - és nem találom a könyvet, merde! -, és nagyon fel akarsz ébredni, nagyon.
-z-
luftballon vagyok, lebegve fenn az égen, nézek lefelé, és arra vágyom kimondhatatlanul, hogy egy kar felnyúljon, és megfogja a madzagot, és szorítsa erősen.
