Tappancs blogja

megyek interjúra. álmos vagyok.

kevesen vannak, akikkel megosztottam az életem. az életem minden történését. nem szeretem megrémiszteni őket. csillabarátnőm és péterbarátom, akik ismerik. végigélték velem. ők értenék, mit jelent, hogy nem bírom. de messze vannak.

ez volt az ára.

6 éve, amikor elköltöztem, úgy gondoltam, meg fogom váltani a világot. mert senki nem húz vissza. hogy a szabadság felfegyverez, felszabadít, erőt ad. közben rájöttem, hogy muszáj, hogy az élet két fontos részének, a magánéletnek és a munkának egyensúlyban kell lennie. egy állandónak. hogy ha az egyik nem működik, akkor legalább a másik. közben feladtam és elhalasztottam egy csomó mindent a reményért. a szebb jövőért. és most, hogy mindkettő kicsúszott a kezemből, nem tudok semmibe kapaszkodni. nem tudom megmutatni magamnak, hogy igen.

hogy nem számít az egzisztencia és egyedüllét, mert jó munkám van, és megcsinálom, még ha sokáig tart is. most nincs munkám, és így nem tudok lépni semmit. és megőrjít a minden reggeli nyüzsgés és zaj az utcáról, és megőrjít a hétvége csendessége, megőrjít a tehetetlenségem, amire mindig pakolok is egy lapáttal, mert nem tudok más lenni, és veszettül vágyom arra, hogy fontos legyek valakinek, miközben képtelen vagyok a magányos hétvégéken még telefonálni is azoknak, akiknek lehet, fogadni, akik jönnének, kiugrási kísérleteim, amelyek egyre ritkábbak, rendre rosszul sülnek el, és én csak ülök, és várom, hogy megmentsen valaki, aki persze nem jön, mert ez nem így müködik, és a harag egyre gyűlik bennem, és amikor arra gondolok, hogy nem törődnek velem, csak magamban gerjesztem tovább és tovább, miközben tudom, hogy egyesegyedül csak magamra számíthatok, és szabad számítanom, mégis kivetítem, és haragszom anyámra, hisz annyiszor láttam őt így, és haragszom arra, aki pont ez műveli a gyerekeivel a szemem előtt, haragszom, hogy nem érti, mit művel, pedig csak rám kéne néznie, egyedül két emberre nem haragszom, Z. és mami, de rájukgondolva magamra méginkább, hogy magammal terhelem őket, és miért nem bírom már befejezni végre, és akkor mindnekinek könnyebb lenne.

és feladom. kicsúszott a kezemből az irányítás.

kaptam ajándékba egy posztot. és végre elsírtam magam.

--

"shakespeare hamletje 400 éve tartja elvarázsolva a világot"

és én utálnám, ha csak a halálom után jönnének rá emberek, hogy értékes vagyok.

és néha ezt sem így gondolom.

és néha szeretnék élni szeretni.

és még képes voltam egész reggel azt álmodni, hogy mindenáron mákosrétest akarok sütni, almával vagy tökkel, mindent megtettem érte, míg végül az anyósomnál kötöttem ki, visszagondolva idegen volt a lakás, de akkor nem tűnt fel, köröttem a kölykök, a sarokban hűtő, az ablakon függöny, átszűrődik a nap, és melegít, és én arra gondolok, hogy de szép is ez az ősz, jé, máshol milyen meleg van, a volt főnökömet lezavarja a lépcsőházban, a szemben lévő lakásban kávézót alakítanak ki, a puha mélybordó plüssszőnyegtől kétszeresen nagynak tűnik és tágasnak, a másik szomszéd a lépcsőházban nézgelődik, mindenki szeret engem és én békés vagyok és boldog, és otthon érzem magam a konyhai napsütésben.

a valóság az, hogy az exanyósom gyűlölt engem, és szerintem jobb lett a világ nélküle.

pelenkareklám. a baba mosolygósan ébred. vajon akkoriban én is boldogan keltem fel?

gyűlölöm. önmagam antiszociálból szőtt pókhálójában vergődöm. egyedül. néma sikolyok. dühösen fekszem és dühösen ébredek. gyűlölök aludni. gyűlölök felébredni. a messiás nem létezik. nem hiszek többé a tündérmesékben. gyilkos őszinteségből horgolt bosszút forralok. ilyenkor mindegy már. milyen áron, csak szabaduljak meg a fájdalomtól. lássuk. uram, mire megyünk ketten. romboljuk le porig és hintsük be sóval. mert egyedül születtél, s egyedül kell meghalnod.

a két napja élő gondolat, "csak ne könyörögj", meghal. rossz vagyok és kegyetlen. a fájdalom túlnő rajtam. mindegy, milyen áron, csak szűnjön meg. fájjon másnak is. csak másnak fájjon. vágjuk le, irtsuk ki még az írmagját is. nem lehetek ennyire rossz, hogy ez legyen a karmám. küzdésem kezdete és vége, anyai örökségem, az önsajnálatom elszabdult, s mint hurrikán tarol le maga körül mindent. később megbánom, tudom. róka vagyok a csapdában, aki lerágja a lábát. dühödt rókaként mentem az életem bármi áron. kisvuk felnőtt, és mindenért bosszút áll.

és hétfőn kezdődik az egész ismét. egy spirális hülye vagyok. addikt. miért csinálom, ha nem jó nekem?

idealista individualista.

és még véget vetni is gyáva vagyok.

előzményeket nem mondom. ha ismered, jó, ha nem, úgysem érted.

nincsenek szagok. nincsenek hangok. nincsenek emberek. az ételnek nincs íze. az italnak sincs. a gyufa nem gyullad. a benzin nem ég. a pisztolygolyó leesik. nincsen visszhang. nincsen világítás. az idő gyorsabban telik, mint kéne. a távolból halk zaj. a férfi apjával kiabál a fejében. az író összefüggéseket lát. a férfi nem mutatja, hogy fél. a tanárnő gondoskodik. a távoli zaj erősödik. a férfit lekötözik hisztijében. steril világ. csend. tiszta. a semmi. mindenki mást mond. egyik hisz. a másik nem. a harmadik retteg. a negyedik eltereli a gondolatait. a józan író megoldást keres. a kapitány átadja az irányítást.

a fejemben laknak. minden nap. a tévében vége lesz.

kérek egy kapcsolót a fejemre. vagy legalább egy műsorszerkesztőt.