Csak annyi kellett hozzá, hogy a babám megkérdezze, hogy apám a második válása után nem is keresett-e társat magának, és én elkezdtem róla/róluk mesélni (bár feleannyira nem ismerem a szüleimet és a családomat, meg a történetünket, mint bárki más átlagember), és akkor vissza kellett menni a múltba, hét meg tíz meg húsz és több évvel ezelőttre, és gyakorlatilag feljött minden, ami velük kapcsolatos, minden történet, minden cserbenhagyás, és tolakodtak a gondolatok, és amint a végére értem a mondanivalómnak, azon vettem magam, hogy akárhova ugrom a múltamba, nem találok senkit, aki úgy igazán szeretett volna, a nagyanyám talán, de ezt lehet, hogy megszépíti az emlékezet, szóval senki de senki nem szeretett igazán. Nem szeretett jól. Nem úgy, ahogy jó nekem. Egészen eddig. És ilyenkor el kell sírnom magam, nem csak sajnálom kicsit magam, hanem inkább a boldogságtól, meg hogy végre "jól csináltam valamit", hogy vártam Rá másfél évet, pedig sokkal kevésbé volt realitása, mint bármikor máskor, és mellette tulajdonképpen ugyanúgy voltam önmagam, mint eddig, úgyhogy így kellett ennek lennie, és ettől még erősebb az érzés, mert mindig hittem én, hogy van valahol egy párom, de azért az mégiscsak más, amikor megtalálod. Amikor rádtalál. És amikor ezek az érzések ott tolonganak a fejedben, a szívedben, akkor a könnyek csak jönnek, de mintha valahonnan a mellkasodból jönnének, és akkor meg kell állni Csornánál, és oda kell bújni a nyakába és beleszimatolni az illatába. És átöleltetni.