Tulajdonképpen az jó hír, hogy nem megy ez így. Ha vicces, vigyorogva elmesélem Neki. Ha kínlódok, akkor könnyes szemekkel elmesélem Neki. Odáig már nem jutok el, hogy leírjam. Mert nincs szükség rá. Hozzájön még az is, hogy mire hazaérek délután, hullafáradt vagyok. Napok óta bealszom 8 és 10 között. Aztán megállás nélkül reggelig. Ma el is aludtunk. Gyakorlatilag meg hiányzik ez a fajta kommunikáció. Merthogy már nem kiírás, hanem olyan..olyan nemistommi. egyet nem meséltem Neki el (elalvás okán), hogy amikor tegnap bementem a receptemért a doktornénihez, volt ott egy alacsonyan iskolázott nőszemély egy kisgyermekkel, akikről először azt hittem, nagymama és unokája.A kisfiú a rendelő előtt játszott a kutyájukkal (alacsony, ámde elhízott keverék, főként tacskó-génekkel), és a kisfiú egyszer csak bejön, majd szemét lesunyva bevallja,elveszett a kutya póráza. Na, itt kezdődött a balhé. A Nő ordítva kezdte a kisfiút kérdezgetni, hogy miért vette le a kutyáról a pórázt. Ebben a fázisban körülbelül ötvenszer (nem költő túlzás) hangzott el az ominózus kérdés. Időnként meg-megtűzdelve a "mieé szoart ide oz isten á fejemre", "kiviszlek aoz uatcárao, asztaán kikötlek aoz aaotók elé", "tegnaop vettem aa paórázt ezeötszaá forintért, de veszek maásikat, asztá felkeötlek vele aoz elseő faára", "hogy venne el aoz isten, de mineél előbb", miközben folyamatosan ütötte a gyereket, néha csituló lendülettel, néha felhorgadó agresszióval. A gyermek körülbelül öt éves volt. Mire lefogyott a türelmem, és fogalmaztam magamban, hogy rászólok, megkaptam a receptemet. Pár perccel később a gyógyszertárban még mindig folyt a dolog, itt tudtam meg, hogy az anyja.
Jó lett volna a fülébe a súgni: "tarts ki, nemsokára felnőtt leszel, és akkor elmehetsz tőle..."