Tudom, és ne feledjem, hogy azt a két álmot még leírjam, mielőtt elfelejtem.

De a mai nap...hááát. (vigyorog) Először is korán keltünk, robogás a babám építkezésére, után le az alföldre, a másik munkája ügyében. Na, kérem, az alföld az alföld. Az alföldi ember meg alföldi ember. Vidéki. Vidéki egyenlő mosolyog, kedves, vendéglátó és főképpen normális. Így reggeliztem (másodszor) frissen szedett gyümölcsöt (eszembe is jutott, hogy mennyibe került tegnap a corában, meg is jegyeztem), frissen sült sóssütiket, házi cseresznyepálinkát. S láttam egy csomó gyönyörű marhát. Francia marhák. Többmázsás bikák. (Majd lesz kép a babám blogjában.) S mint aki terhes, úgy hánytam el magam majdnem az istállóban. Szó szerint. (És most nem fejtem ki a testi állapotomat a tegnap viharként rámtörő menzesszel, de biztos ettől volt, mert nem vagyok kényes a természetes szagokra.) Úgyhogy Tocade parfümömet egy papírzsebkendőre fújva sétáltam végig közöttük. Az éppen jelenlévő osztrák csoport vigyorgott "ein gerucht", "jaja, ein bisschen", feleltem. Gondoltam, ha nagyon cikiznek, beadom, hogy terhes vagyok, úgyis nagy a hasam, de az csak angolul jutott eszembe. De nem is volt rá szükség. Aztán a puszta, a puszta homokja, a száraz szél, a sík, majdnem végigszavaltam Petőfi versét (majdnem végig=az első sort, a többi nem jutott eszembe, de a fílinget éreztem). Minden sarkon egy-egy kereszt, mondjuk ez Vasban is szokás, de itt éreztem, miért. Egy ilyen helyen, téli fagyban, a nyári tikkasztó szöcskenyá hőségben mi más kapaszkodója lehet a parasztembernek. Csakis isten. Közben a babám tárgyalt a tulajdonossal, én meg néha udvaroltam neki egy-két kérdéssel, hadd meséljen. Végül még meghallgattuk azt is, hogy Bessenyei bácsi (istennyugosztaljaszegényt) hogyan dőlt be az árokba a sarkon, annál a keresztnél, amit ő állíttatott. Végül kaptunk egy láda baracko(ka)t, szilvát, sétáltam a száraz fűben mezítláb, babám fényképezett török kori pusztatemplom-romot, meg smaragdzöld gyíkot.

S én úgy felpörögtem, hogy nem volt kedvem hazajönni, így kicsaltam az ecserire, nem volt nehéz dolgom, ott már annál több, mert ott meg ő zsongott be, úgy, hogy végig akart rohanni zárás előtt, és alig volt időm megvenni a Meztelenek és holtakat száz (értsd SZ.Á.Z.) forintért.

Aztán sütöttem ebé vacsorára töltött tököt, ami eszméletlen jó lett, istenkirálynő vagyok.

Jut eszembe erről, párbeszéd az alföldi iroda teraszán cigarettázva:

Én: - Szóval ha megcsinálod képernyőméretben a képeket, akkor betöltöm a képek mögé rákattintós-megnyílósban.

Babám: - Valami tárhelyre is ki lehet tenni, ahogy láttam másoknál?

Én: - Persze, de a blogolra is feltöltheted, elbírja. Jut eszembe, jó lenne valami jelzést tenni a képekre, hogy tevagy a háttekivagy, hátha valaki meglátja és megkívánja, és meg akarja venni tőled.

Babám: - Oké. Bármikor kész vagyok istenkirállyá válni.