Egészségügy magánszemmel. Nincsenek rossz tapasztalataim. Többnyire. S az elmúlt fél évben szerezhettem volna pedig. De a pszichiáterem említésre méltó. Midőn tavaly eljutottunk oda, hogy képtelen volt megérteni a problémáimat, többet nem mentem, csak az asszisztenshez, gyógyszert felíratni.

Történt aztán, hogy néhány hete úgy döntöttem, hogy az antidepresszáns utolsó darabjait elfelezem, leszoktatásképpen, és többet nem kérek belőle. Ne képzeld, hogy egyszerű volt, különösen a babámnak nem, váratlan és sokszor érthetetlen kiborulásaimat tekintve. Néha még magam sem értettem, csak sírtam az ágyban gömbölyödve. A legnehezebbek viszont azok a helyzetek, amik egyébként a depressziómat jellemzik, miszerint képtelen vagyok megtenni valamit, amiről tudom, hogy márpedig meg kell. Need és have to, minden eset. Úgy fogalmaztam ezt: olyan, mintha kívülről nézném magamat, amint ott állok, mozdulásra képtelenül. Ennek a másik vállfaja, amikor egyszerűen gyengének érzem magam, és pl simán csak egyszerűbb és könnyebb nem megtenni azt a dolgot, amit amúgy szeretnék (Babám azt mondta erre, nem lehet, hogy egyszerűen lusta vagy?, mondom, ja, ezt szoktam mondani azoknak, akik úgysem értenék). A fura az benne, hogy az akaratommal semmi gond, és magam sem értem, mi ez. Nos, úgy döntöttünk a babámmal, hogy az így nem mehet tovább, hogy ő nem érti a történéseket, s javasoltam a pszichiáter közös meglátogatását. Be is jelentkeztünk annak rendje és módja szerint, bár kérésem ellenére korábbi időpontot írt be az asszisztens majd jönnek, amikor ideérnek jelszóval, és mi oda is értünk az időponthoz képest félórával később (én szóltam). Beteg egy szál se, rendelés este hétig,  de a doktornő így már csak tíz perce tudja fogadni magukaaat (anyád!). Bemegyünk, babámat úgy zavarja ki az ajtóból, mint a kutyát, akinek nem szabad a konyhába jönnie, ki ez?! kérdi, majd felháborodva oktat ki, hogy ezt nem szabad, és ő a betegről csak hozzátartozónak adhat ki infót, mondom, de ő A Hozzátartozóm, szerinte nem, mondom, jó mindegy, csak tanácsot akartunk kérni. Hogy ő nem ad párkapcsolati tanácsot. Mondom, nem is erről van szó. Mindössze szeretném a párommal megértetni, ami történik velem. Nekem úgy is jó, ha a betegségről általánosságban beszél. Hogy ő azt nem teheti meg, és menjünk pszichológushoz párkapcsolati terápiára. (Anyád) Nincs párkapcsolati gondunk! mondom, mire ő, hogy nekem kéne olyan viszonyban lenni a párommal, hogy ezt elmagyarázzam neki, (addigra már kicsit idegesen) ismétlem, vagyok olyan viszonyban, sőt (anyád!). Viszont nem vagyok szakember, és a páromnak nincs sem élmény- (hálisten!), sem ismeretanyaga, így képtelen vagyok elmagyarázni neki (egy mérnöknek!)a történések miértjét. Hogy akkor menjünk párkapcsolati terápiára, ha nem tudunk kommunikálni (baszki, magának kikapcsoltak valamit a fejében?? gondolom, és már értem, miért nem voltam nála vagy fél éve. A végén ad egy leafletet, és hozzáteszi, mondjam meg a páromnak, hogy nekem nem klasszikus, hanem élethelyzeti depresszióm van, úgy olvassa. Végül megkérdezi, milyen gyógyszert írjon fel, mert pont nem azt kellett volna elhagyni, amit. Hanem a xanaxot. (De le akarok szokni, viszont aludnom meg kell, és ez így már működött kétszer is, kabbe.) De ám lehet, hogy ősszel majd újra kell a gyógyszer, és akkor majd jöjjek vissza, mondom nem óhajtok, abba akarom hagyni. Van, aki segítsen benne. Na de akkor itt van a remotiv, és akkor ennyi és ennyibe kerül, és akkor ez ugyanolyan, és akkor így, és akkor úgy, fejben már kinn vagyok, hagyd már abba, gondolom. Még meghallgatom, hogy dupla anyagom van a gépben, mintha én tehetnék róla, aztán végül kiszabadulok, dühödt fúriaként, az autóban puffogok, és az egész hátralevő napomat elrontja, estére felmegy a lázam kicsit, bealszom, babám a fürdőkádban alszik be a napi fáradtságtól. Másnapra eltűnik mindez, de

a magyar egészségügyet nem a kormány, hanem a benne dolgozó emberek teszik olyanná, amilyen. Ha ilyen, mint fenn, ha olyan, mint a Péterffyben, a fülorrgégén (üdvözlöm, drága Krisztián!), ahol megállt az idő, valami mosolygós és édeskedves pillanatban, akkor olyan. Mert ez nem pénzkérdés, azt mondom.