Egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből. Monduk a múltkori is megviselt. Nem tudom, te hogy vagy vele, én hiszek abban, hogy az embereknek van kisugárzásuk, olyanféle, ami hat ránk. Persze tudom, arra gondolsz, hogyne lenne, hisz a férfiak is meg a nők is hatnak ránk. Én valahogy ennél többre gondolok. Amikor tudod, hogy Ezt az ember meg akarod ismerni, amikor azt érzed, mintha lenne (lett volna már) valami közöd hozzá, vagy éppen el sem bírod viselni, amikor minden közellétében töltött perc elvesz valamit belőled, minden megszólalása, minden tette energiát szív el tőled, olyan energiavámpír. Na, így vagyok én az exemmel. Nem, nem beszél velem lassan hat éve, csak a bíróságon látom, de minden alkalom felzaklat. Lezártam én ezt már, és kezelni is tudom, de valahol a mélyben ez a gyűlölet, ami tőle felém sugárzik, azért csak van valami hatással rám. És ezért lehet igaza a pszichiáteremnek: amíg nem tudok a jó dolgokra gondolni a múltban, addig nem zártam le. Lehet, hogy van valami igaza, ugyanis egyetlen kép van előttem, ha a pozitív dolgokat erőltetem a fejemben, egy balatoni sétány, ahol a kicsi kék kantáros rövidnadrágban huncutul elbújuk a vékony fák mögött, a nagyobbik pedig, nagy-sága tudatában vigyorog rajta, hogy nézd már, milyen kicsi, azt hiszi nem látszik ki a fa mögül, de azért boldogan rohan utána, és mondja neki, megvagy. Nincs több. De tényleg.

Neked van?