Vannak napok -bár egyre ritkábbak-, amikor semmi sem jó. Ki tudja, mitől, a hormonok, vagy a tisztulás, vagy úgy egy túlcsordult csepp a pohár szélén. Ilyenkor semmi sem jó. Ilyenkor dagadtabb vagy, elviselhetetlenebb vagy, csúnyább vagy, szerethetetlenebb vagy, mint máskor. Ilyenkor nem érted, mit szeret rajtad, ilyenkor nem érted, mitől vagy egyáltalán életképes. Ilyenkor hiába főzöl, hiába igyekszel, hiába foglalod el magad bármivel, mindig csak azok a dolgok jönnek előtérbe, azok a rosszak. Mások szemüvegén látod magad, és hiába tudod, hogy hamis az az üveg, belelovalod magad. Két ember vagy, egy testben. Egy józan és egy érzőgombóc, és az utóbbi mindig erősebb. Meg pesszimistább. Próbálod összegyűjteni, mitől csordul túl, keresed a magyarázatot, találsz is néhányat, és közben végig feszt tudod, hogy ez mind csak magyarázkodás. De a könnyek nem állnak meg, lefolynak arcodon a fürdővízzel együtt. És amikor látod az arcán az értetlenséget, és érzed, hogy magát okolja, de nem tudod megértetni, hogy nem tőle van, ezt az egészet mind magad teszed, magaddal, vele, akkor még jobban fáj. És amikor próbálja megérteni, és próbálod megértetni, nem tud mást tenni, csak próbálni kibogozni a csomót, belekapaszkodni valamibe, amitől érthetővé válik az egész, akkor már megbánod, hogy egyáltalán mondtál valamit, hisz nincs magyarázat, nem tudod átadni, nem tudod megfogalmazni, és ő csak még jobban szenved tőle, és még jobban magában keresi a hibát. Pedig ez a legrosszabb út. Hiszen tőle létezel, érte létezel, és ő ad értelmet ennek az egésznek. És amikor eljutsz idáig, ez csak olaj a tűzre, hisz te azt képzeled magadról, hogy milyen kis önálló lény vagy, nem mások szemében definiálod magad -dehogynem-, és megcáfolódik minden eddigi, minden eddigi kijelentésed, minden eddigi viszonyulásod, hisz ez más, hisz ő más, és te is más vagy. Mert minden kapcsolat mást hoz ki belőled. És attól vagy boldog, hogy ő a legjobbat. És ettől már majdnem szereted magad. Már ha megengeded magadnak.

Csak a könnyek múlnának már el.