az apám folyton-folyvást azt hangoztatta, hogy mi, Nagyok, tartsunk össze. aztán a válásomkor kértem tőle, hogy hadd lakjam az üres szobájában két hétig. nemet mondott. (ahogy mellesleg az anyám is; azt hiszem, összeillő pár voltak ők, a maguk önzésében) sosem kértem ezután - igaz, előtte sem - semmit. az elköltözésem után összefutottam vele a második exénél, vagyis a féltestvéreimnél. azt mondta, szia, majd visszabújt a gyerekszobába. bűntudata lehetett, vagy mi. azóta nem beszéltem vele.  néha üzente a kölykeimmel, hogy felhívhatnám, én meg visszaüzentem, hogy ha beszélni akar velem, hívjon ő. így hát hat éve nem láttam és nem beszéltem vele.

ma felhívott.

az első kérdése az volt, hogy tudom-e, ki ő.

azzal folytatta, hogy tudnom kell, hogy számíthatok rá. - szerinted elhittem? -

de őt legalább érdekelte, mi van velem ( anyámmal ellentétben ). és az érdeklődése őszintének tűnt.

azért én kiborultam.

és hazafelé pálmától és az ő isteni rántott májától és öleléseitől, a körúton egy mercis, harminccal döcögő majom a megelőzése után bedühödött, és elkezdett száguldozni és szlalomozni. a mellettünk levő utcánál bírt bevágni az előttem lévő autó elé, úgy, hogy az előttem lévő elkapta a kormányt átmenve a másik sávba, hogy neki ne menjen. mulattat az ilyesfajta retardált dühöngés, vezetni nem tudással ötvözve. de amikor belegondoltam, hogy ha az előttem lévő satufékez, akkor bajom eshetett volna, rájöttem, hogy nem érdekel anyám és apám élete, és nem hagyom magam kiborítani az ilyen szarságokkal, csak mert nem bírják elviselni, hogy önmagamat választottam a társadalmi elvárások helyett. és élek, és nem és nem vagyok hajlandó hatvan és hatvanhét évesen elkezdeni megbánni, amiket elbasztam, és kétségbeesve kapaszkodni valakibe, bárkibe, a gyerekembe, csak hogy ne maradjak egyedül (erre tippelek ugyanis, más nem jut eszembe)