vasárnap dél, anyám módra. hangnem a szokásos, tőle negyven év alatt "megszokott", felháborodott-számonkérő-jéghideg.
csörög.
én: - sziaő: - hogy bírod ezt megcsinálni a gyerekeiddel??
én: - mit?
ő: - hogy nem válaszolsz nekik!
én: - hogyhogy?
ő: - tudod, hányszor emeli fel a telefonomat, de végül leteszi, hogy ha anyát nem érdeklem, akkor engem sem??!
én: - ......?
én: - hát én nem kaptam semmit, pedig volt egy megállapodásunk, hogy akkor jönnek nyáron, amikor akarnak, és egyébként beszámolnak, mi újság velük, rendszeresen.
ő: - hát nekem nem ezt mondták!!
én: - hm...
ő: - hogy bírod ezt megcsinálni??!
én: - mama, már megint csak számonkérsz, csak ezért hívtál föl?
ő: - hát én nem értelek téged!!
én: - .....a....(de már letette...)
hogy mi hiányzik a történetből? a köszönésen kívül? a szeretet. a hogyvagy, a miújságveled, a tudokesegíteni, az elmúlt fél év. az elmúlt negyven év az benne volt. hibátlanul(sic).
őt úgy hívják: az anyám.
(a harmonet szerint a napomat a Türelem hatja át. pálmababa, egy leszaromtabletta rendel. nemis. kettő. inkább, mint a xanax.)
