azon jár az agyam, hogy miért is alkottam azt az elvet saját használatra, hogy nem adok második esélyt senkinek, aki egyszer azt mondja, vége. annyiszor kritizálták már a kegyetlenségét. életemben kétszer tettem kivételt. az első szép volt, és amilyen szép, olyan fájdalmas is. mára csak a szép maradt. a második a barátságról szólt. volna. óvatosan, két lépés távolságról szemléltem, ami történik. tudod, a kígyó és a gyík esete. habár nékem is szükségem volt a történetre. bizonyos szempontból.

és az elvem ismét igazolódott. nincs baj azzal, hogy az emberek alapvetően nem változnak meg. nincs baj azzal sem, hogy dönthetünk/dönthetnek másként. a baj azzal van, ahogy a dolgokat intézik. a másik iránti tiszteletről. a döntéseink felvállalásáról. arról van szó, hogy látod már elsőre is, hogy a szavak és a tettek nincsenek összhangban egymással. arról van szó, hogy ilyenkor a végén már ez sem érdekel. a baj akkor van, amikor a szíved megszakad, hogy kis emberek életéért felelős emberek élnek felelőtlenül, teátrálisan, öntudatosan, önző módon. senki mással nem törődve. mert vannak helyzetek, amikor viszont nem lehetünk önzőek. (és ez nem az előző post önzőségéről szól. csupán továbbasszociálás)

és ilyenkor csak annyit tudsz mondani, ha tudsz: "Oké......én annak örülök, hogy kimaradhatok ebből. game over."

én pedig csak azt felelem: "és a jövőre vonatkozólag ne legyen igazam! szívemből kívánom."

szakadj meg szív.