kommentben beszélgetésbe bonyolódom az önzés természetéről hajnallal, a "mások szerint"ről, egy villanásra felötlik egy emlék egy mesemondó hajnallányról, belenézek eszterkém blogjába, és mitadisten, ezt látom: "és lám, kiderül, hogy valamilyen (vagy éppen sok) ponton mindenki az.
aki sejti magáról, küzd ellene és mélységes elégedettséggel tölti el, ha adott helyzetben mégis képes önzetlenül dönteni.
oszt vannak a nemnormálisak, akik szép lassan 30 év elteltével rájönnek, hogy ők is a világon vannak és saját kivételes és tudatos önzőségüket látván majdnem ugranak egy hátraszaltót örömükben: "vazze, sikerült! végre magamra gondoltam!" - vagy "végre nemet tudtam mondani egy olyan szitura, ami nekem igenis kényelmetlen lett volna!"
holott ez csak egy adott helyzet.
és akkor ott van a többi helyzet, amelyben bíznak makulátlan önzetlenségükben, piedesztálra állítva önmagukat, mártírként nézve le a világra - majd rájönnek egyik nap, nem is tudni miért, hogy nagyon is távol vannak ők maguk a makulátlanságtól és hirtelen mégis meglátják önnön önzőségüket, ami ott él milliónyi apróságban..."

és én azt felelem: mások szerint....mert vannak jogaink és vannak kötelességeink...veszkődünk a társadalom és a szocializálódásunk bilincsében.

és igazából nem tudom, mi a helyes.