ezt valami nagyon muszáj megörökíteni, mert már most halványodik, mielőtt elfelejtem. szóval: a cég, ahol dolgoztam, bekerült valami csalásba. mint áldozat. sértett fél. a nyomozás során -ezt azt hiszem, én teszem hozzá, mert nem emlékszem semmiféle nyomozóra- megtalálták az elkövetőket. öten voltak. elítélték őket. halálra. és én ott ültem a felvonulási téren a nézők között, szétnyitható piknikszéken, és ahogy néztem őket, láttam, hogy az egyikük Cs., a volt nagy szerelmem. hátra volt kötve a kezük, és térdeltek, és meghaltak. akasztásra emlékszem, bár akasztófára nem, és arra is, hogy meghaltak, bár arra sem emlékszem. de tudtam, hogy megölték őket. először hármat, majd kettőt. Cs. a második kettőben volt. majd én rémülten hívtam Z.t, a volt feleségét, hogy beszéljek vele, de kiderült, hogy pénteken vidékre utazott a gyerekekkel, én ebből tudtam, hogy hétvége van. nagyon rémült voltam, rettenetesen. aztán mégiscsak ott volt Z., és én sírvazokogva meséltem neki, ő érzelem nélküli arckifejezéssel hallgatott, és én csak sírtam. hisztériásan és végletesen elkeseredve. és arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt a sírástól.

próbáltam magamévá tenni a valóságot, és mantrázni magamnak, hogy csak álom volt, de visszaaludhattam, mert a telefon ébresztett, és úgy ébredtem, hogy ismét valami gyilkosságról álmodtam, amiben csak én tudtam, ki a gyilkos. de ez kísértetiesen emlékeztet az elalvás előtti film bonyodalmára, úgyhogy jelentősége nincs.